Csak úgy, álltam, néztem a semmibe, közben azt éreztem, hogy már semmi sem olyan, mint régen volt. És már soha nem is lesz olyan. Még én sem. Most szomorú is lehetnék, és sírhattam is volna azután, ami már elmúlt, de akkor én lettem volna a létező legostobább lény a földön. Inkább nevettem a világra. Kinevettem a leckéket, amiket adott. Kinevettem magamat, hogy mennyire féltem csalódni, veszteni, a kudarcoktól és a nehézségektől. Nevettem, mert rájöttem, hogy milyen sokat kibírok, vagy hogy mindent túlélek, és ezért felesleges volt félnem. Hogy nincs az a csalódás, amiből nem lábalsz fel, nincs az a kudarc, amely után nem tudsz sikereket elérni, nincs az a veszteség és űr, amit ne tudnál kitölteni. Mert az idő gyógyít minket. Először reményeket és hitet ad. Később álmokat, célokat, aztán sikereket, közben pedig felnyitja a szemeinket annyira, amennyire csak tudja. Ezek után már teljesen tisztán látunk, és szinte biztos, hogy már soha többé nem is kérnénk vissza a múltat. Helyette inkább büszkén nézzünk vissza az életutunkra, mert büszkének kell lenni arra az emberre, akivé váltunk, és arra is, aki lesz belőlünk, ha nem adjuk fel!