Mindig abba a hibába esünk, hogy hagyjuk, a múltunk határozzon meg minket. A tegnapok, a múlt hónapok, az előző évek. A hibák. Heteket töltöttem azzal, hogy emlékeztem. Arra, ami volt. Közben elfelejtettem megélni a jelent, és lépni egyet a jövőbe. Nekem valahogy mindig nehezebben megy. Megrémülök a változásoktól, rettegek attól, ha valami úgy történik meg, hogy előtte nem tudok rá felkészülni. Ha kimozdítanak a komfort zónámból ingerült leszek és kétségbeesek. (…) Talán az a legnagyobb hibám, hogy a megszokások rabja vagyok. Nem tudom feldolgozni a hirtelen dolgokat, összeomlik a rendszerem, ha spontán kell valamit tennem. Képtelen vagyok kezelni a váratlanul kialakult helyzeteket, mert olyankor nincs előre betanult forgatókönyvem. Ha pedig ez történik, akkor akaratlanul is magamat bámulom kívülről, és rendszerint oda jutok, hogy elnémulok, mert zavarba jövök saját magamtól. Törékeny vagyok, labilis és szorongó. Na és akkor mi van? Szerinted más nem az?" (Forrás)