Soha nem gondolok arra, hogy jó lett volna, ha fiatalnak ismerlek meg, ha akkor jön el a pillanat. Nem érzem, hogy vesztes lennék, mert nélküled éltem az életem. Olyan vagy számomra, (és azt hiszem, én is olyan vagyok) mintha azóta léteznél, mióta megismertelek, mert nincs emlékem a múltadról. Mikor megszerettelek, már magadban hordoztad az ifjúságod és az öregséged, nincs korod, csak minden, ami Te vagy benned van. Elkészültél. A nélkülem töltött napok voltak az építkezésed napjai, nekem építkeztél, hogy azzá légy, aki vagy. Mint az összerakós játék, ami mozaikonként válik késszé, az se öreg, és nem fiatal, hanem egész.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése