Annyira
fáj, hogy nem törődsz velem, amennyire én szeretném; annyira
fáj, hogy szeretlek, és ezt nem érzem már kölcsönösnek. Tudom,
hogy csak akkor látlak újra, ha én elmegyek hozzád, és téged ez
cseppet sem zavar; mint, ahogy azt sem veszed észre, mennyi fájdalmat
okozol közönyöddel nekem. De nem tudok túllépni rajtad, míg meg
nem kaplak
a tested és lelked teljes egészében, hogy te is azt érezd, amit
én, hogy neked is fájjon minden egyes pillanat, amit nem velem
töltesz; hogy fájjon minden egyes szívverésed, amikor rám
gondolsz; hogy érezd, milyen, amikor szeretünk valakit. Nem vagy
kőből, csupán kell valaki, aki megszelídít. Én vállalom ezt a
szerepet, és ha sikeres leszek, akkor vagy örökké együtt élünk,
vagy eldoblak, mert ezt is megérdemelnéd. De most még az a
szerepem, hogy megszerezzelek, úgy, ahogy te tetted velem!!
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése