Kibírtam
száz és több próbát, átléptem megannyi akadályt. Nevettem,
sírtam. Voltam boldog, és voltam szomorú. Hibáztam sokszor, de
volt, hogy helyesen cselekedtem. S volt, hogy rosszul ítéltem meg
embereket. Beleszerettem, s odaadtam a szívem olyan valakinek, aki
azt sem érdemelte volna meg, hogy ránézzek. S aki a szívemért
bármit megtett volna, volt, hogy észre sem vettem őt. Összetörtek,
padlón voltam. Felálltam segítség nélkül, majd segítettem
valakinek, aki szintén padlón volt. S volt, hogy épp egy ilyen
személy taszított újból a földre. Újból felálltam, és képes
voltam újra mosolyogni. Többször összetörték még a szívem, s
emiatt volt, hogy zárkózott voltam. Voltam nagyszájú, és voltam
félénk nyuszi. Voltak mélypontjaim, és voltak pillanatok, amikor
mennyországban éreztem magam. De mindezek ellenére büszke vagyok
magamra. Mert a hibáimmal együtt, mindig, minden pillanatban én
voltam. És vállalom, amiket tettem, vagy nem tettem. Teljes
mértékben, száz százalékban önmagamat adtam. Mind akkor, mikor
a padlón voltam, mind akkor, amikor valakit felsegítettem onnan. És
akkor is, amikor szerettem, pont úgy, mint amikor nevettem magamon.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése