Ha
valaki elment, és ezzel együtt kitépte a szíved, nagyon sokáig
képtelen vagy neki megbocsátani. Először önmagad hibáztatod
mindenért, ami nem vagy, mindenért, amiben mások jobbak nálad.
Aztán őt okolod. Sírsz miatta, szidod magadban, százszor is
megfogadod, hogy nem veszed a szádra többé a nevét, és nem
nyitsz ki újságot, amiben ő szerepel. Nem nézel tévét. Nem
hallgatsz zenét. Nem beszélgetsz másokkal. Nem zongorázol.
Egyszóval nem érzel. Csakhogy így hermetikusan elzárod magad
mindentől, ami segíthetne, hogy továbblépj, hogy megértsd: ő,
akiért te az életed is odaadtad volna, nem tudott neked eleget adni
önmagából. Ő pontosan annyit volt képes adni, ő pontosan olyan
volt, amilyenné formálta élete során a rá ható több millió
tényező. Nem tudott jobb lenni hozzád, ezt a szívrepesztő tényt,
így ahogy van, el kell fogadni.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése