Bevallom néha még én sem hittem magunkban. Hogy életképes ez az egész. Annyiszor megsérültünk már. És annyi akadály volt. Minden áldott nap. Nem volt pihenő. Én a sebeimet kapargattam, te pedig távol voltál. Túlságosan. De egyet tudtam, hogy nem akarom feladni. Megdolgoztunk ezért az egészért. Mikor nem láttam az alagút végét. Mikor annyira féltem, hogy majd másoknak lesz igazuk. Nem pedig nekem vagy neked. Mikor el akartak tépni tőlem. Mikor belém martak. De egyre jobban akartam ezt az egészet. Egy olyan kapcsolatot, ami szilárd alapokon nyugszik. Az alapokat is mi építettük. A mi bizalmunkból. A titkainkból, amiket szépen lassan elmeséltünk, hol a repülőn, hol buszokon, vonaton. És most végre biztonság van. Egy csodát teremtettünk, a hitből, és a szeretetből. Furcsa ez az egész. De működik, mert működtetjük. Együtt. Még akkor is mikor mások már rég feladták volna. És biztosan jön még számtalan nehézség, de meg fogjuk oldani, mert meg akarjuk. Nem futamodunk meg, mert sokkal többet veszíthetünk. (gipsz égbolt)