Azt
hiszem egy részem, egészen apró, picike részem, de mégis csak
hozzám tartozik - mindig rád fog várni. Sosem fog elmúlni az az
apró suttogás az agyam leghátsó zugában, hogy mi lett volna ha,
és ha majd meglátlak, lepereg pár filmkocka, hogy minden
történhetett volna másképpen, de nem történt. És ez így van
jól. Már nem is fáj, nem szenvedek tőle, képes vagyok őszinte
mosollyal és nyugodt szívvel gondolni rád, tudom az eszemmel, hogy
soha semmi sem fog történni köztünk, de az az apró rész a
szívemben mindig várni fog.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése