Úgy
érzem az első nagyobb csalódás után már bármit kibírunk.
Rájövünk, hogy nincs olyan ember, akit ne lehetne pótolni és
elfelejteni. Idővel arra is rájövünk, hogy nem vehetjük magától
értődőnek, ha valaki mellettünk van, mert bármikor elmehet.
Ahogy mi is bármikor tovább léphetünk. És amit még megtanultam
az első nagyobb fájdalomból az az, hogy értékelni kell a
másikat! Nagyon kell értékelni. Nem szabad valaminek annyira
hétköznapivá válnia, hogy ne küzdjünk érte! A mosolyokért, a
szerelemért, a szép szavakért, a boldogságért - ezekért megéri
küzdeni.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése