Hazafelé zötykölődik a busz velem, pulóverem ujját szimatolom - rajta maradt illatod préselgetem belőle. Sose engednélek el. Csak ülnék veled egy padon, hagynám, hogy az idő rohanjon, s kezemet kulcsolnám nyakad köré. elbújni a világ elől egy ölelésben - menedék. Nincsenek rád szavaim - csak a libabőr minden simogatás után. Arcod az arcomhoz - "a homlokom hozzád nyomom", mint abban a Kispál számban - mellkasodba fúrom magam, végigsimítom a gerinced vonalát - minden porcikád ismerni szeretném, érezni a közelséged. Kellene egy kuckó nekünk - ahogy mondtad - ahol csak lennénk úgy, ahogy akarunk, akkor amikor. De most újra a holnapot várom, a vanília szín felhőket és a megérkezést. A mosolyt az arcodon, az ölelésed és az illatod. Szabályos káoszt teremtettél, ahol semmire nincs időm, csak rád – néha csak egy mondatra, pár másodpercre. Minden a nyakamba zuhan, s én úszni próbálok a problémák tengerében – mentőöv vagy, ami a felszínen tart. Szóval, tarts szorosan, mindig csak magad mellett – közel a szívedhez – nélküled elsüllyednék. (forrás: Boroskóla)