Létezik
az, hogy valaki belép egy ajtón, vagy beszáll egy autóba, és
amikor meglátjuk, amikor először találkozik pillantásunk az
övével, azonnal tudjuk, ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat
során olyan mértékű és mélységű érzelmek halmozódnak fel
bennünk, mint amire egész addigi életünk során nem volt példa?
Behunyom a szemem, visszagondolok erre a pillanatra, és emlékezem.
Arra, ami ekkor történt. Mi hatalmasodott el rajtam? Mi okozta az
érzést, ami egyetlen pillanat alatt beleköltözött
elmémbe, s végérvényesen felkavarta addig józannak vélt
működését? Talán az ösztön. Talán a viszonzás csodálatos
érzékelése. Mert pontosan úgy nézett rám, akkor, először,
mint ahogyan szerettem volna, hogy rám nézzen. Ahogyan csak az néz
a másikra, aki pontosan azt éli át, amit akkor, azokban a
pillanatokban én is átéltem.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése