A
nagy boldogság nem mindig foglalható szavakba. A beszéd néha
elszürkíti az élményt. Mindannyian éltünk már át ilyen
pillanatokat. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor
tekintetünk a másik lelkébe mélyed, amikor egyetlen gesztusából
megértjük a másikat, amikor egy mosoly vagy egy kinyújtott kéz
elmélyíti a közös élményt. Egy csöndes, boldog erdei séta, az
együtt látott naplemente, az ébredés egy csodálatos éjszaka
után vagy mások társaságában, a lélek szótlan, de annál
beszédesebb, az adott pillanatban csakis kettőnk számára
érzékelhető megnyilvánulása. Amikor a hallgatást betölti az
összetartozás érzése, akkor valami nagyszerű dolog megy végbe
két ember között. A lélek tudja, hogy minden rezdülése olyan,
mint a másiké, hogy egyformán éreznek, és egyformán látnak.
Érzi, hogy elismerték és megértették.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése