Óceáni
mélységekig merültem egy olyan csókban, amely gyönyörűségesen
különbözött az eddigiektől. Zavartalannak és végtelennek
ígérkezett, s meglepett azzal, hogy csókabb volt annál, amit
eleddig e fogalomként ismertem, kettőnkből kelt önálló életre,
megelevenült. Illata, íze, zamata, forrósága, de még teste is
volt: párádzó, izmos, feszes, táncolékony. Képtelenség lett
volna megkülönböztetni, ki kit simogat, cirógat, ölel; saját
bőrömet éppúgy éreztem, mint az övét, és összedöndültek
szívizmaink...
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése