Van
fogalmunk róla mekkora kockázatot vállalunk azzal, hogy szeretünk?
Azzal, hogy a szeretett embert kiengedjük akár egy pillanatra is a
látókörünkből? Az élet csak egy pillanat, az élet vége pedig
még annál is kevesebb. Elég egy rossz mozdulat, egy rossz
időzítés, a sablonos “rosszkor rossz helyen”. Mik voltak az
utolsó mondatok? Veszekedés, sértegetés…elfecsérelt
pillanatok, amik tényleg az utolsók lehetnek? Soha ne engedjünk ki
senkit a kezeink közül anélkül, hogy tudatnánk velük, hogy
fontosak, hogy szeretjük őket. Nem haragszunk…hisz ki tudna azzal
a tudattal tovább élni, hogy nem mondta el a legfontosabbat…?
Soha ne feküdjünk a másik mellé haraggal, és azt se felejtsük,
hogy az új nap tiszta lap. Kit érdekel mit tett, a lényeg, hogy
még mellettünk van.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése