A dolgok, amik egykor a mindent jelentették, maguktól elmúlnak, mi pedig csak nézünk utánuk, nézzük, ahogy távolodnak, egyre jobban távolodnak, és mi semmit nem tehetünk ellene. Elhagynak, egyszerűen csak azért, mert nem hozzánk tartoznak, ennek ellenére hiányoznak, nagyon hiányoznak, és ez akkor, abban a pillanatban annyira kibírhatatlanul fáj. De elmúlik. Később, amikor már csak régi emlékek ezek a csalódások, visszatérnek, mosolyognak ránk, mosolyognak azért, mert teli vannak büszkeséggel. Büszkék arra, hogy elfogadtad azt, hogy vannak dolgok, amiket hiába szeretnénk, ha nem hozzánk tartoznak, el kell hogy engedjük őket. Büszkék arra, hogy tovább léptél, hogy már csak előre haladsz. És mosolyognak, mert általuk megtanultad, hogy a csalódás nem egyenlő a kudarccal.