Talán egy roppanásnyi időre, volt olyan, hogy Mi. Se előtte, se utána. Torlaszok, fények, örvények. Kegyetlen magasságok, alja nincs szakadékok. Veszélyes tornácok, sötét alagutak. Vérem vetted akkor. Sűrűsödik a képzelet. Tenyeremben oltottad csikkedet. Fény volt. Törés, szakadás. Érzem az illatod. A szoba émelyítő befogadását. A hűvös paplant, a nincstelen napokat. Menj messze, vagy gyere egészen közel. Hogy két kezemmel téphessem ezt most ki vagy el. De egy pillanatig se hidd, hogy ez igaz, vagy, hogy vagyok annyira gyenge, vagy, hogy várlak. Várom, igen az időt, ami átmos. (Forrás: Gipsz égbolt)