Három hónapja öleltél utoljára, összefonódva. Karod súlya alatt feküdtem, összehúzódva, mint egy apró állatka, aki retteg attól, hogy a biztonság reggelre elmúlhat. Elrebben. A súlyt felváltja a pillekönnyű semmi. A nem lét. Az, hogy nem vagy itt. S most a hatalmas súly, ismét nehezedik, nyomja mellkasom, feszíti. Belülről, vagy kívülről. Honnan is tudhatnám már. Az éjjel elvesztette a tartalmát. A funkcióját. a teher, a fájdalom az új súly. Melyet cipelek. Mely közel sem a biztonság nehezéke. Egy vékony papír vagyok, hártyának tűnök. S a hiányod a szikla, a nehezék. a feloldozhatatlan kötelék. Menekülnék előle, hozzád. A hiányodtól egészen a szívedig. A belőled fakadó boldogtalanságból, abba a boldogságba, amit szintén te tápláltál belém. Mondd, hogy legyen helyem így a világban?