Az
életben vannak pillanatok, amikor mindent megértünk. Megértjük,
hogy azok a legegyszerűbb és leginkább értelemszerű dolgok,
amelyeket a képtelen vagy a felfoghatatlan fogalmával ruháztunk
fel. Tegnap még levegőt sem kaptál, és ha kaptál is, szúrta
tüdődet, ahogyan beszívtad, mélyre, tested legmélyére. Aztán
egy napon felébredsz, és tisztán áramlik a levegő tüdődbe.
Amit tegnap még nem értettél, egyszerre a világ legegyszerűbb
dolgává válik. Amit tegnap még elviselhetetlen fájdalomként
érzékeltél, egy napon már nem keseríti életedet. És meglátjuk
mindennek az egyszerűségét, értelemszerűségét, meglátjuk
mindenben a békét. Meglátjuk a megoldást. És úgy érezzük,
többé már semmi nem tud fájdalmat okozni.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése