Van
az a pillanat, amikor már nincs kedved magyarázkodni, hogy mit
miért érzel úgy, ahogy - olyankor már nem érdekel, hogy bárkivel
bármit is megértess. Nem szomjazol a megoldásukra, megvagy nélküle
is - de ne menekülj, akármennyire is egyszerűnek tűnne, ne
zárkózz be, találj valakit, aki ugyanazon megy át, amin te. Nála
lesz a kulcs. Megnyugtat és felemel a zavarból, amiből egyedül
képtelen lennél felállni, mert magad sem tudtad, hogy miben vagy.
Addig, amíg van, aki érti és érzi azt, amit te, könnyedén
léphetsz még egyet. Nyugodtan, boldogan, mert nem vagy egyedül -
más is érzi a pofonokat, azt a frusztrációt, azokat a
nehézségeket, amikből neked is bőven jutottak. Normális az
egész. Rossznak tűnnek, de nem azok. Gyengévé tehetnének, de nem
tesznek, mert pont azért jönnek, hogy még egy lépést tudj tenni,
meg még egyet. Fájdalomnak látszanak, de mégsem azok. Amikor ott
vagy a harcban csak az adrenalin van, az út, a figyelem, a következő
lépés, semmi más. Értsd meg, hogy miért, és könnyebb lesz.
Értesse meg, hogy miért, és már léphetsz is tovább. Mindig a
zavar adja meg a következő lépést, az hozza ki belőled a
változtatni akarást, az erőt, az újat.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése