Vannak
fejezetek, melyeket éveken át le akarunk zárni. Erőszakkal
kitörölni, eldobni, nélküle élni. De néha egyszerűen
lehetetlen. Előmászik mindenhonnan. Követ. Mikor már azt érezzük,
hogy minden rendben, hogy túl vagyunk rajta, akkor bekúszik egy
illat. Vagy valaki a buszon a nevét suttogja mögöttünk. Azt
hiszem öt év telt el. Aztán az is lehet, hogy csak én hívom
annak. Éveken át mérgezett. Más emberek teste kilökődött
belőlem. Nem találtam olyat, aki a nyomába érhetett volna.
Megtanultam a hiánnyal élni. Fél szívvel dobogni.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése