A
nők többsége csendben tűr, csak szenved, a semmiért adja oda
magát, és mindennap némán imádkozik azért, hogy a sok-sok
csalódással, megaláztatással töltött perc és óra egyszer
értelmet nyerjen és legalább egy kicsit visszakapjon abból a
sokból, amit önzetlenül adott. Ám ezek a nők soha nem merik
ténylegesen benyújtani a számlát és kikövetelni maguknak az
élettől, a férjüktől, a fiújuktól, a szeretőjüktől azt, ami
nekik járna. Elfojtják az érzéseiket, különösképpen a
dühüket, megfosztják önmagukat az alapvető szükségleteiktől.
Megalázkodnak, lassan elvesztik egyéniségüket, és egyszer csak
azt veszik észre, hogy elszállt felettük az idő és közben csak
egy másodperc erejéig voltak boldogok. Mindenüket odaadták, de
közben folyamatosan éheztek.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése