vészesen
üres vagyok néha. mintha nem értene meg senki. mintha nem is
akarnám, hogy értsenek. az a fárasztó kettősség, amivel bele
akarom magam préselni egy átlag létbe. folytonos küzdelem magam
közt, és a társadalom által elvárt én közt. meg akarok
felelni, hogy illeszkedjek. hogy ne mutogassanak rám ujjal. hogy ne
egy mások által megváltoztatni való ember legyek. pedig senki nem
kényszerít, mégis… egyszerűen tudom, hogy nem ilyennek kellene
lennem, nem lenne szabad ennyit éreznem. a szememre tapasztanám a
kezem. mégis megérzem. mégsem menekülhetek. a világ gyorsabban
pörög, mint hogy képes legyek mindent feldolgozni. aztán
beletörődöm, hogy nem veszem sorra a számban megbúvó ízeket.
egyszerűen lenyelem sokszor ezt az életet. és úgy teszek, mintha
sejtésem sem lenne róla, hogy belül tudom: élni nem csak így
lehet.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése