Ott, azon az éjszakán valami nem engedte többé, hogy hit nélkül éljek. Minden annyira szilárd volt, hogy talán létezhetett is volna. Vagy létezett is. Ez már úgyis mellékes. Hogy mocskosul fáztunk már, és egyedül a medencék hihetetlen gőze melegített. Szürreális képek. Rohanó alakok a vásznon. És valami pillanatnyi megtaláltuk egymást érzés. Persze jöttek ilyen dolgok, hogy élet, meg valóság, meg ébredés. De két álomközi pillanatban azért mégis ott feküdtünk egymás mellett. És nem zavart a holnaptalanság. Mint ahogy most sem. Volt még néhány perc nyugodt dobbanás, lezárt mellkasokban. Meg szendergés. Szeretés. Azt hiszem nem csak álmodtam, talán valóban mondtam is, hogy szeretlek. Foltos meseszerű végzet. Meg lassan mozgó pillák árnyéka. Nevettünk. Aztán én belealudtam egy kérdésbe. Valamikor reggel.