Már éreztem, hogy bármit is adtam, nem megfelelő. Túl kevés, vagy nem neked való. Lezártuk magunkat. És te jobbra indulsz, én pedig balra. Kívánom, hogy egyszer úgy találd meg, hogy felismered, és meg is tartod azt, annak, ami. Nem pedig deformáltan
Bejegyzések
Persze a világ változik. Tudom, hogy nem szerethetlek. Tudom, hogy halványulni fog minden. Hogy majd ezt is túlélem, mint minden mást, ezelőtt. De ezt le kellett írnom. Vagyok annyira felnőtt, és éltem már annyit, hogy eldönthessem, ez nem valami nevetséges illúzió. Minden szerelem felülmúlja az előzőt. Ez nem erről szól. És tudom, valahol ott legeslegbelül, te is tudod ezt. És természetes, hogy fáj. De nem én kerestelek, nem. Te szoktattál rá a saját társaságodra. Részben persze bánod is már rég. Ha most bármit kérhetnék, nem tudom, hogy visszacsinálnám-e az egészet. Én is tudom, hogy felesleges így. De mindemellett gyötör a hiányod. Viszont, vállaltam és túl fogom élni. Soha nem haltam még bele semmibe. A legjobbakat kívánom Neked
...mennyivel nehezebb szeretni valakit, aki nem átlagos, aki különleges, aki reménytelen, aki éppen hogy csak rád néz, aki ezek ellenére tökéletes, akinek már a látványa is gyönyörködtet. Aki minden érzékszervedre hat. Aki sose lesz a tiéd. És ez azt hiszem, így van jól. Mert nem inspirálhat valami, ami a tiéd. Csak a rajtad kívülálló dolgok késztethetnek téged alkotásra. Nagyszerű dolog a beteljesülés, semmihez sem fogható. De mi történik a résztvevőkkel utána? Megmarad a szenvedély?
Egyszer megfogadtam, hogy soha senkit nem szeretek újra. És ez működött is a maga módján, mert soha nem is érdemelték meg. Csak aztán felvetődik a kérdés, hogy mi van, ha egyszer pont az nem fogja tudni, hogy mennyit jelentett nekem, aki a mindent jelenthetné számomra. Fel nem foghatom, hogyan lehetséges, hogy minden álmom az, aki te vagy. És nem létfontosságú dolgok ezek. Éppen ettől annyira csodásak. Nem a tárgyak vagy a külsőség. Hanem az hogy tudod, hogy angyalt akarok a hóba rajzolni és te lefekszel mellém. És hogy ott hagyjuk a leheletünket a fagyos ablakokon és belerajzolunk, olyan sokáig, míg már egészen vörös az ujjunk vége. Ezt képtelenség lenne mással játszanom. Egyszerűen lehetetlen.