boldogtalan varázslat.

Rengeteget veszítettünk. Mégis azt gondolom, hogy a lehető legszerencsésebbek vagyunk, hiszen átélhettük milyen az igazi szeretet. Olyan önzetlen és tiszta szeretetben fürdettek minket törékenyeket ezek a szülők, nagyszülők és rokonok, ami talán páratlan életünk során. El nem múlik belőlünk. Részünk már. És sokszor, ha kiszakad a tüdőnk a félelemünkben, akkor csak arra kell gondolnunk, hogy fentről vigyáznak ránk. Talán még nagyobb szeretettel őriznek, mint arra itt képesek voltak. 

Mindig abba a hibába esünk, hogy hagyjuk, a múltunk határozzon meg minket. A tegnapok, a múlt hónapok, az előző évek. A hibák. Heteket töltöttem azzal, hogy emlékeztem. Arra, ami volt. Közben elfelejtettem megélni a jelent, és lépni egyet a jövőbe. Nekem valahogy mindig nehezebben megy. Megrémülök a változásoktól, rettegek attól, ha valami úgy történik meg, hogy előtte nem tudok rá felkészülni. Ha kimozdítanak a komfort zónámból ingerült leszek és kétségbeesek. (…) Talán az a legnagyobb hibám, hogy a megszokások rabja vagyok. Nem tudom feldolgozni a hirtelen dolgokat, összeomlik a rendszerem, ha spontán kell valamit tennem. Képtelen vagyok kezelni a váratlanul kialakult helyzeteket, mert olyankor nincs előre betanult forgatókönyvem. Ha pedig ez történik, akkor akaratlanul is magamat bámulom kívülről, és rendszerint oda jutok, hogy elnémulok, mert zavarba jövök saját magamtól. Törékeny vagyok, labilis és szorongó. Na és akkor mi van? Szerinted más nem az?" ( Forrás )

Mi minden lehettem volna nélküled. Mennyi fényesen ragyogó csillag az égen. Mennyi szökkenés, nevetés, csók, tánc, szó, ember, fájdalom, élmény és szerelem. Most pedig mi vagyok? Feneketlen kút víz nélkül. 

Idegen érzésekkel kellett megbarátkoznom minden reggel. Nem számít, hányszor nyeltem már vissza azt a gombócot a torkomban, valahogyan mindig nagyobbnak, vagy éppen kisebbnek éreztem az előzőnél. Nem törődtem azzal, hogy minden reggel ugyanúgy kihűlt az a rohadt kávé, mert nem volt senki, aki megmelegítse helyettem. Minden egyes alkalommal felkészületlenül és meggyengülve értek a nem kívánatos érzések, én meg háborogtam, mint valami elégedetlenkedő kisgyerek a játszótéren. Akkor még nem tudtam, hogy csak szimplán hiányzol. Hogy csak egyszerűen hiányolom magunkat.

...és boldogan leheltem csókot magas homlokára, hisz tudtam, hogy most az egyszer ő nem fog eltűnni, miután újra kinyitom a szemeimet.(…)És bizony ő a mai napig itt van, még akkor is, mikor tudatosan el akarom taszítani magamtól. Csak mert szeret, és érzi, hogy hiába a temérdek harc, a megszámlálhatatlan hallgatag pillanat, a mi sorsunk már egybefonódott. Nem érdekel már a múlt, elfogadtam a hegeket a szívem felett, csak arra koncentrálok, hogy kivé válhatok mellette és, hogy ő is azzá az emberré váljon, akire mindketten büszkék lehetünk. ( Forrás: Lendület )

A másik felem. Akihez a lelkem odahúzott egy novemberi hűvös éjszakán. Aki azóta, kihúzta a zsebéből a belépőjegyét és az én kezembe csúsztatta. Olyan képeket mutatott nekem a világból, amikről álmodni sem mertem volna. Olyan lappangó lényt ébresztett fel bennem, amire senki más nem volt képes. Kézen fogott. Átölelt. Puszit nyomott a fejemre; és amikor azon a novemberi éjszakán ott ültem mellette és vállára dőltem. Nem értettem mi történik. Hallgattam egy belső hangot, ami azt kalapálta, hogy maradj vele. Maradj mellette. Ő lesz az, aki meg fog védeni. Ő lesz a másik feled. ( Forrás: Lendület )

...először kerültem valaki olyan közelébe, akitől nem akartam menekülni egy percig sem. ( forrás: Lendület )

Egész életünkben arra várunk, hogy egyszer találjunk egy biztos pontot, amire építkezhetünk. Ami nem inog meg pár kimondatlan szó, elkóborolt érintés, elejtett félmondat miatt. Amit nem dönt le a néma csend. Amit nem sodor el egy hirtelen kitört vihar. Ami nem remeg be egy vallomástól vagy egy mámoros éjszaka utáni reggeltől. Ami nem zuhan össze a félelmektől, a kételyektől, a csalódásoktól. Ami elbírja a kérdőjeleket, a miérteket, és a válaszokat. Amit egy könnyeső nem áztat el. Amit a szívünk számtalan sebéből bugyogó vér nem színez át. Ami elviseli a botlásainkat, a rossz lábra érkezéseinket az útpadkáról lelépve. Ami túléli, ha az útkereszteződésnél a rossz utat választjuk. Ami talpon bír maradni akkor is, ha a földön fekve, a szőnyeget markolva keressük az élet értelmét. Ami erősen áll akkor is, ha a sírástól feldagadtak a szemeink, ha cserepes az ajkunk, és falfehér a bőrünk. ( Lendület )

Álmok kergetése helyett most az egyszer élek. Még nem ismerem ezt az életformát, de szerintem tanulható. Még nem tudom megszokni az el nem múló perceket, a visszatérő csókokat, a kezet, ami mindig ott van. Még zavaros a víz, amiben ülök. Nyújtod a kezed felém, próbálsz megtanítani úszni, csak előtte még nyelnem kell egy nagyot. Menni fog. Mert ez most más. Életrevalóbb. Mert idevezettek az utak, hogy legyen lehetőségem ezt értékelni. Másképp esély se lett volna rá. Látom magam mögött a felégetett utat, ami egykor a mindent jelentette. És már kitisztulva gondolok rá. Nem fáj, csak ott van. Kegyetlen egymásba marások, reszkető félelmek, túláradó érzelmek, a mindennapos hiány. Egyszer csak elég volt és másra vágytam. Így ébredtem egyik reggel, pedig talán még nem is akartam. És most itt vagy, mert itt kell lenned. Úszni tanítasz, az életnek nevezett vízben, én meg próbálok jó tanuló lenni. Talán menni fog, mert ott vagy, ha süllyedni készülnék. És ez most olyan nekem, mint a levegő...

Talán a legnehezebb az életben szeretni. Mégis mindig ennek van a legnagyobb jutalma. Persze csak, ha meglátjuk. Ha elfogadjuk. Soha nem vettem el semmit, amit ne adtak volna maguktól is. És talán pont ez a kulcs. Soha nem kutattam barátok után. Soha nem akartam erőszakosan semmit. Mégis mindenem meg van, mert olyan embereket találtam itt, akik anélkül, hogy kértem volna: szeretnek. És ez több mindennél. Ami nem működik, azt el kell engedni. Ami nehéz, azt le kell tenni. Ami új és könnyű, azt élvezni kell. A pillangókat nem bezárni. A szíveket nem lelakatolni. A legnehezebb szeretni. De megéri. Megéri figyelmesnek lenni, biztatni, támogatni. Mindegy, hogy mit érsz el vele. Ne akarj semmit irányítani. A pillangó is csak akkor száll a kezedre, ha mozdulatlan vagy. Ha türelmesen vársz. Vársz a csodákra. De mindig fel is kell ismerned őket. ( Lendület )

Örökösen kutatok valami megfoghatatlan iránt. Amiről csak néha hallani suttogásokat. Szeretni vágyom, gyűlölni nem tudok. Soha, senkit, semmiért. Emberek formálnak, gyúrnak össze napról-napra. Öleléseik, néma megértéseik, mosolyuk, csókjuk tesz azzá, aki vagyok. Én pedig meg akarok menteni mindenkit, önmagától. Örökké. ( Lendület )