Idegen érzésekkel kellett megbarátkoznom minden reggel. Nem számít, hányszor nyeltem már vissza azt a gombócot a torkomban, valahogyan mindig nagyobbnak, vagy éppen kisebbnek éreztem az előzőnél. Nem törődtem azzal, hogy minden reggel ugyanúgy kihűlt az a rohadt kávé, mert nem volt senki, aki megmelegítse helyettem. Minden egyes alkalommal felkészületlenül és meggyengülve értek a nem kívánatos érzések, én meg háborogtam, mint valami elégedetlenkedő kisgyerek a játszótéren. Akkor még nem tudtam, hogy csak szimplán hiányzol. Hogy csak egyszerűen hiányolom magunkat.