Egész életünkben arra várunk, hogy egyszer találjunk egy biztos pontot, amire építkezhetünk. Ami nem inog meg pár kimondatlan szó, elkóborolt érintés, elejtett félmondat miatt. Amit nem dönt le a néma csend. Amit nem sodor el egy hirtelen kitört vihar. Ami nem remeg be egy vallomástól vagy egy mámoros éjszaka utáni reggeltől. Ami nem zuhan össze a félelmektől, a kételyektől, a csalódásoktól. Ami elbírja a kérdőjeleket, a miérteket, és a válaszokat. Amit egy könnyeső nem áztat el. Amit a szívünk számtalan sebéből bugyogó vér nem színez át. Ami elviseli a botlásainkat, a rossz lábra érkezéseinket az útpadkáról lelépve. Ami túléli, ha az útkereszteződésnél a rossz utat választjuk. Ami talpon bír maradni akkor is, ha a földön fekve, a szőnyeget markolva keressük az élet értelmét. Ami erősen áll akkor is, ha a sírástól feldagadtak a szemeink, ha cserepes az ajkunk, és falfehér a bőrünk. (Lendület)