...és boldogan leheltem csókot magas homlokára, hisz tudtam, hogy most az egyszer ő nem fog eltűnni, miután újra kinyitom a szemeimet.(…)És bizony ő a mai napig itt van, még akkor is, mikor tudatosan el akarom taszítani magamtól. Csak mert szeret, és érzi, hogy hiába a temérdek harc, a megszámlálhatatlan hallgatag pillanat, a mi sorsunk már egybefonódott. Nem érdekel már a múlt, elfogadtam a hegeket a szívem felett, csak arra koncentrálok, hogy kivé válhatok mellette és, hogy ő is azzá az emberré váljon, akire mindketten büszkék lehetünk. (Forrás: Lendület)