A
legrosszabb érzés a világon az, amikor egyszerre szeretsz és
utálsz valakit. És nehéz csak nézni, ahogy a dolgok megváltoznak,
miközben te csak annyit akartál, hogy a régiek maradjanak. Vicces,
de butaság is, hogyan akarsz egyszerre mindent és semmit. Őrültség,
amikor el akarod engedni, de még mindig kitartasz mellette, és
amikor pedig tovább akarsz lépni, de ott maradsz, ahol elkezdted.
Amikor az érzések jönnek és mennek és nem tudod eldönteni, hogy
mit akarsz. Amikor annyi mondanivalód van, de nem tudod, hol kezd
el. Amikor annyira akarod őt az életedben, de csak annyit tehetsz,
hogy egyre messzebbre és messzebbre lököd magadtól. Nehéz
visszagondolni, hogy milyenek voltak a dolgok régen, aztán rájuk
nézni, hogy milyenek most, és ráébredni, hogy a dolgok már mások
és soha nem lesznek ugyanolyanok, mint akkor. Azt mondogatod
magadnak, hogy nem éri meg, de ha tényleg nem számítana, akkor
nem töltenél annyi időt azzal, hogy ezen gondolkodsz.
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése