boldogtalan varázslat.

Ne haragudj, ha nem voltam melletted mikor kellett. Most egy életen könnyezem egy ócska papír mellett.

Hálás vagyok mindenkinek, aki valaha szétszedett, mert ezzel lehetőséget adott arra, hogy újra meg újra szembenézzek magammal. Kötelességemnek éreztem, hogy megtaláljam, azt aki vagyok.

Azon gondolkodom, hogy fogunk-e még egymásra mosolyogni.

Nem lehet egy érzést feldolgozni, ha elfutunk előle, de az sem old meg semmit, ha állandóan rágódunk valamin. Szőnyeg alá sem szabad söpörni az ügyet. Az a legjobb, ha megtaláljuk az egyensúlyt a két szélsőség között: időnként az érzéseinkkel foglalkozunk, máskor meg eltereljük a figyelmünket és mást csinálunk.

Szív nélkül is szeretnélek. Azt hiszem.

Mindig azt hiszem, a dolgok örökké tartanak, pedig soha semmi sem tart örökké. Valójában semmi sem él tovább egy szempillantásnál, kivéve, amit megtartunk az emlékezetünkben... 

Rájöttem, hogy nem úgy kell túllépnem rajtad, hogy összejövök valakivel és eljátszom, hogy nem volt köztünk semmi. Mi szerettük egymást. Összetörted a szívem. Próbáltam nem szembenézni ezzel... De egy nap majd megcsókolok valakit. És ha megteszem, magamért teszem.

- Teljesen elfelejtettem, amit akartam mondani. Pedig itt van a nyelvemen. Érzem. ' csók. ' - Most már az enyémen.

Csak álltam némán az ajtó előtt, és vártam.. vártam valakire, aki már- azt hiszem -, soha többé nem jön el. Mégis reménykedtem, hogy megmozdul a kilincs, kinyílik az ajtó, és ő fog ott állni. Ahogy telt az idő, egyre reménytelenebbül vártam, lehajtott fejjel, megtört szívvel. Mikor zajt hallottam, újra felcsillant a szemem, reményekkel teli szívvel bámultam az ajtóra. Fájdalommal a szívemben, és könnyekkel a szememben vártam, és éreztem, hogy rohant az idő. Mégsem jött senki. Egy nap elkezdtem távolodni az ajtótól, egyre messzebb kerültem, és egyre halkabban hallottam a kinti zajokat, és nem reméltem már, hogy te jössz be az ajtón. Már az ajtó is egyre kopottabb volt, megvénült az idő során. Egy nap már nem néztem az ajtóra. Szívem reménytelenül állt félre, megértette, hogy csupán az emlékeiben fogja újra látni a nyíló ajtót, és azt, hogy te állsz mögötte! Eljöttem hát, de a szívem egy része még mindig vár, csak vár, ott, a régi kopottas ajtónál... 

Én mindig ugyanaz a tökéletlen ember maradok. Mindig ugyanazok a hiányérzetek kínoznak, amelyeket sosem tudok kielégíteni. Azt hiszem, meg kell ismernem magam. 

Ne feledd, a jelen a fontos. Arra összpontosíts. Érezz, ne töprengj.

Szóval játszunk. Beszélgessünk. Veszekedjünk. Beszéljünk 24-ből 7 órát. Írjunk egymásnak jó reggelt és jó éjszakát üzeneteket mindennap. Sétáljunk együtt. Adjunk egymásnak beceneveket. Lógjunk egymás barátaival. Randizzunk. Telefonáljunk egész éjszaka. Fogjuk egymás kezét. csókolózzunk és ölelkezzünk. És hogy ki esik először szerelembe? Az veszít!

Megtapasztaltam, hogy ha magammal rossz viszonyban voltam, senki szeretete, de még a szerelme sem ért el hozzám. Nem esett jól. Nem is tudtam viszonozni. És hiába szerettem másokat, ha magukkal diszharmóniában voltak, az én "adásom" nem jutott el hozzájuk, nem voltak ráhangolva. Ma azonban mindent fordítva látunk. Majd ha ő jön - gondolod -, akkor én is jövök. Ha kapok, majd én is adok. Ez nem így van. Csak amit belül megteremtettél, az jöhet létre kívül.

Soha ne fordíts hátat az érzelmeidnek. Ha szereted, valld be! Az elején nem tudod még értékelni és felfogni, mit veszíthetsz, erre hónapokkal később döbbensz csak rá. Szóval tedd fel magadnak a kérdést: "Megéri elveszíteni, félredobni azt akit szeretek?" Lehet, hogy rengeteg akadály áll a boldogság útjába, és egyszerűbb elnyomni az érzéseket, de az elnyomás alatt ott vannak, és rengetegszer elő fognak törni. Okosabb döntés hátat fordítani, mint egy picit harcolni valamiért, ami boldoggá tehet később? Soha ne hagyd veszni a szerelmet! Az utolsó percig megéri küzdeni. Mert újabb esély mindig van. A kérdés: "Élsz-e vele vagy tovább szenvedsz és okozol szenvedést annak,aki a lelkét is kitenné érted.

Hiába van meg mindenem, nem tudom értékelni, mert mindig keresek valamit, ami még hiányzik, de sosem találom meg, hiszen azt sem tudom, mi az, így aztán nem is élek a jelenben, mindig a következő pillanat jár a fejemben, és ennek következtében gyakran meg sem látom azt, ami valójában körülvesz. Tisztában vagyok azzal, hogy ez így nem jó, de sosem tudtam tenni ellene.

Igazából már nem bánom, hogy az élet így pofára ejtett. Rájöttem, hogy célja volt ezzel. Nem bírta nézni azt a fajta naivitást ami belőlem áradt. Hittem az embereknek, mi több: megbíztam bennük. Hiszen mért ne tettem volna? Azt hittem mindenki jót akar a másiknak és szem előtt tartja az érzéseit. De nem. Az emberek kétszínűek és ott rúgnak a másikba ahol tudnak. Olyan pofont kaptam az élettől, hogy biztosra vettem: ebből nem állok fel. Aztán teltek a napok, a hetek és összeragasztottam a szívem. Most egy kődarab dobog a mellkasomban szemernyi naivitás nélkül. Sikerült felállni a padlóról és erősebb lettem mint valaha. Nem hiszek és nem bízom az emberekben, de elindultam egy úton… Az úton ahol megtalálhatom az igazi önmagam.

minden csak pótlék. benned keresem, azt aki nem lehetek. kívül akarom megtalálni az igazságokat. annyira képes vagyok elhagyni magam, hogy már mindenből merítkeznék. mindent a világom alkotóelemévé tennék. bármit mondanék sajátomnak. bármire rábólintanék, és mondanám szeretem. menekülök. ölelésekbe. pedig csak magammal kellene kibékülnöm, hogy erős lehessek. támasz nélkül gyengének tartom magam. és ebbe a támaszba rendszeresen inkább beleszeretek, mint sem erőt vennék magamon, és alkotnék valami sajátot. valami új világot. valami érdemlegeset. a semmire ráfogom, hogy ez a legmélyebb szakadék. vagy, hogy a legszükségesebb érintés. naponta hibázok, és égek el.

Mintha előre meg lenne írva, hogy a tökéletes pillanatokat-amikbe beleremeg a tested, libabőrös leszel, elveszted az irányításod magad fölött-kötelezően követik azok, amikor az emlékekbe kapaszkodsz, testedet átjárja a nyugtalanság és a félelem, hogy megint észrevétlenül olyan sebezhetővé váltál, mint akkor. Kiszolgáltattad magad a szerelemnek. 

Merj szeretni. A szüntelen önvédelmedet fel kell adni. Le kell vetni a páncélodat, és ami alatta van, mindent - egészen a bőrödig. Aki szeret, bizonyos értelemben védtelenné válik. Ezért nem merünk szeretni. Félünk, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy visszaélnek velünk. Vissza is élnek. Nem egyszer. Százszor. És mégis: nyitni kell. Nyitni azonban csak erős ember képes! Akinek nincs félnivalója. Szeretni bárkit csakis erőből lehet, sohasem gyengeségből. Szeretni csakis az erős ember tud.

Anyukám mindig azt mondta, hogy néha az embereknek az összes könnyüket el kell sírniuk azért, hogy a szívükben újra legyen elég hely a mosolyoknak.

Mindig ettünk egy fagyit a cukrászdában. Én mindig csokisat kértem, ő meg karamellt. Aztán kiültünk a járdára a fagyizó előtt, és én számoltam a kék kocsikat, ő meg a pirosakat, és akinek a legtöbb jött össze, az nyert. Szeretem azt a járdát. Lehet, hogy unalmas, de azt hiszem, az unalmas dolgokra emlékszem a legszívesebben.

Meg kellett csókolnom, fejfájós kényszert éreztem, hogy megcsókoljam. Ügyetlen volt a szája, forró és engedelmes. Fogvacogva próbált visszacsókolni, de a kezének már másik erő parancsolt, szabadulni akart a karomból.

- Már rég össze kellett volna szedni magam. (...) Hát nem mondhatom, hogy kapkodok. Mást se csinálok, mint sajnálom magam. - Na és? Sajnáld csak, ha ez segít, és ne törődj senkivel. De aztán ne legyen bűntudatod amiatt se, hogy jól érzed magad. Vannak súlyosabb bűnök is a világban, mint hogy valaki boldog.

A szerelem néha zavaró. Sőt van, amikor helytelen, és veszélyes is lehet. Olyan dolgokra vesz rá minket, amiről addig nem is álmodtunk. De hogy rossz lenne? Az csak attól függ, mi lesz belőle, nem igaz?

Csak akkor tudod értékelni a pillanatot, ha az már emlékké vált.

Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik... de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos. 

- Tudja mi a baj magával? (...) - Nem, mi lenne az? - Nos, az, hogy menten eldönti magában: senkinek sem kell, és még esélyt sem ad, hogy másként legyen. Akkor sem tudnám visszautasítani, ha próbálnám. Túl gyors hozzám képest.

Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?

Nem gondoltam, hogy létezik ekkora szomorúság. Egészen a következő napig, amikor még rosszabb lett a helyzet. Majd eljött a következő nap és a következő. Rosszabb volt, mintha belezuhantam volna egy mély és sötét lyukba. 

Tudod, mindig bántott hogy nem feleltem meg neked.. de ma már inkább az bánt, hogy saját magamnak nem feleltem meg.

A ki nem mondott szavak jelentéktelenek lesznek, ha csak magunkban őrizgetjük őket. Minden érzelem, amit nem merünk megélni, érezni, feleslegessé vált, haszontalan kupaccá válik. Az emberek idővel kidobják ezeket a szeméthalmazokat, de előtte még elsiratják az elszalasztott lehetőségeik emlékét. A sors fintora - Ajánló

Soha nem éreztem még, hogy megtaláltam volna az igazit... soha...

Elképesztő, hogy a lányok egy fiú ,,Szia"-járól hogy feltételeznek egy billió jelentést, miközben minden, amire a srác gondolt, az csak a ,,Szia" volt.

Miért nem hagyod abba és lépsz végre tovább? Nem az számít, hogy mi volt a múltban, vagy hogy mi lesz a jövőben. Az ég szerelmére, maga az út a fontos. Nincs értelme végigcsinálni ezt a sok szarságot, ha nem élvezed az utat. És tudod mit? Mikor a legkevésbé várod, jön valami remek dolog, jobb, mint amiről valaha álmodtál.

Az élet nagybetűje, még hátba vág elégszer. Ahhoz, hogy ne fájjon, úgysincsen elég szer. 

...ő pedig megragadta a karom,és egy határozott mozdulattal magához húzott. Nem tudom,hogy ő csókolt meg engem,vagy én őt,esetleg egyszerre történt. Nem ez a lényeg...

Nyugodtan lehülyézhetsz, de én inkább szeretek valaki olyat, aki nem lehet az enyém, mint hogy legyen velem olyan, aki iránt egyáltalán nem érzek semmit.

Igazából még mindig nagyon szép emlék él bennem rólad, rólunk, van egy kis darab közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell, hogy ne rontsuk tovább.

Ha valamit elmúlt, véget ért, ne görcsöljünk állandóan azon, hogy tényleg véget ért-e, ne ássuk ki ötpercenként, hogy lássuk, van-e még pulzusa. Nincsen, meghalt.

Ha legközelebb elfelejted, hogy Blair Waldorf vagy, emlékezz, hogy Chuck Bass vagyok... és szeretlek.

Jobb ez így nekem, akkor is, ha rossz. Jobb ez így nekem, akkor is, ha fáj. Jobb ez így nekem, bár még szíven talál…

Ekkor jöttem rá, mért nem sírsz soha, akkor sem, ha fáj: bizonyos fájdalmakra egyszerűen nem létezik hang...

Nincs rosszabb érzés, mint mikor búcsúzni kell. Megköszönni,  lezárni , elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak.

Ki fog harcolni a gyengékért??

Ha egyedülállóval találkozunk, mindegy, mit mond, de biztos, hogy nem azért van egyedül, mert élvezi a magányt, hanem mert már megpróbált beilleszkedni a világba, de az emberek újra meg újra kiábrándítják..

Mostantól minden erőmmel azon leszek, hogy az utolsó szikráig kiirtsam ezt a szerelmet a szívemből.

Nem akartam bevallani neki, de lehet, hogy jobban féltem, mint ő. Még egy ember akinek kiadom magam, aki mellett felébredek reggel, akinek az illatától kicsúszik alólam a padló-csak hogy ilyen közhelyes legyek. Az agyam szüntelenül kreálta a kifogásokat, a veszítenivalókat, menekülni akart, de igazából későn kapcsolt. Észrevétlenül szerettem belé.

Elment mellette az élet és őt észre se vette, elment az élete mellett és észre se vette.

Ha egy kicsit jobban körülnézünk láthatjuk, hogy tele van a világ üres szavakkal, be nem tartott ígéretekkel, mégis a világ gyors tempóban halad előre, nem fog megállni miattad csak mert épp szarul érzed magad valami miatt, inkább alkalmazkodj, fejlődj, változz és a világ veled együtt változni fog, vagy maradj aki voltál, de a világ akkor is változni fog... csak nélküled.

Valaki megmondhatná már nekem, miért fáj mindig mindennek a vége. Miért rettegek már a dolgok elején a végétől?! (...) Legalább azt tudnám, miért függök ennyire az emberektől, és miért tud rám szakadni a semmiből a végtelen magány.

- És mit keresel itt? - Igazad volt. Gyáva voltam, hogy megfutamodtam. De bárhova mentem, te utolértél. Vissza kellett jönnöm. - Hinni akarok Neked, de nem tudok. Annyiszor megbántottál... - Most hinned kell nekem. - Ohh. Ennyi lenne? - Én is szeretlek.