és lesz még erőnk majd? egymáshoz? vissza fogjuk ezt csinálni? továbbra sem értem, hogy mitől jutottunk idáig. kell lennie egy pontnak. meg akarom érteni. persze te finoman elterelnél. hogy úgysem a múlt számít. nem azok a lépések. egyedül rád tudnék hallgatni. csak neked hinni. csak beléd kapaszkodni. arcom testedbe temetni, és többet nem fordulni a nap felé. csak várni. úgy már tudnék. úgy igazán könnyű lenne. végtelenségig számolni az ujjperceidet. a ráncokat a ruháinkon. majd magunkon. a fapadok idő rágta repedését. de ne ezt. én egyedül képtelen vagyok naponta harcolni az idővel. a veszteségekkel. a fájdalommal. a kódolt üzeneteinkkel egymás felé. csak valami halvány álomból intesz felém, és kicsit elhiszem, hiszen nincs más a birtokomban. tudsz róla, hogy mióta ismerlek, már semmim sem lesz lassan. nem vágyok másra. nincsenek vágyaim. fejembe vettem, hogy itt várom ki, a csatlakozást. butaság, és el kellene felejtenem. mégis valami mélyebb hang ez, mint egy hétköznapi ösztön. mélyebb, mint a szemed tükre. mélyebb, mint a múltunk. nem a mostani, hanem az az ezer éves. szerintem, ha valaha újra találkozunk, bárhol legyen is. szerintem akkor azonnal megölellek. én aki mindig mondta, hogy túl sok lépcsőt hagytunk ki. hitem, két apró óraműbe préseltem. legyetek iránytűink. szeretlek. 

Gipsz égbolt