Éveket töltünk a kereséssel. A kifogások gyártásával. Meg azzal, hogy csukott szemmel megtanulunk járni. Energiát fektetünk a hamis történeteinkbe. Működőképesnek hisszük még a legkezdetlegesebb álmot is. Nevelgetjük. Bízunk. Nem gondolkozunk, csak az ösztöneinkről beszélünk. Átlépünk embereken. Ellökjük őket, ha belénk szeretnének karolni. Aztán magányosak maradunk. Nézegetjük a régi képeket, keressük az egykori magunkban a hitet, a reményt. Azt hisszük, hogy akkor már itt a vége. Hogy soha nem történik velünk semmi jó. Beletörődünk. Feladjuk. Haragszunk a világra, aki nem volt elég jó hozzánk. Pedig mi nem voltunk elég nyitottak. Ha egyszer is feladtam volna, soha nem lennék most itt. mindig elmentem a végsőkig, mikor már magam is tudtam, hogy az ég világon semmi értelme sincs. És ha az sem jött össze? Újraterveztem. A végén egyszer sikerülnie kell, egyszer én is lehetek boldog. Mindegy, hogy hitnek neveztem, vagy szerencsének. Mindegy, hogy titokként óvtam az álmaimat. Mindegy. Csak az számított, hogy soha nem adtam fel. És aztán csak ott volt. A semmiből jött. Látszólag. De tulajdonképpen a kitartásomból.