(...) arra gondolok, mennyire kételkedtem benned, meg ebben az egészben, hogy kerestem a hibákat, a tökéletlenséget, aztán meg rájöttem, hogy épp így tökéletes minden, hogy valójában saját magamtól féltem, meg attól, hogy ha újra kötődöm, te csúnyán összetörsz. Végül meg begyógyítottad a sebeim, nevetést csempésztél a napjaimba és megtöltötted lényeddel a szívem - lassan, csendben, kedvesen. És már mindenhol vagy: a város macskaköveiben, a mozgólépcsőkben, a botlásaimban, a szavaimban, a szobám polcán egy bögrében - mindenben. Szóval ölelem magamba ezt az érzést, két kézzel, szorítva, meg téged is az apró kezeimmel ha mellettem ülsz. Nézem a szemed, meg a furcsa pontot benne, forgatom a kezeid, remélve,hogy az ígéret szerint, majd nekem játszol először valamit zongorán és szimatolom az illatod szótlanul. (Forrás: Lámpafény romantika)