Az emberek jó része azért megy el a boldogság mellett, mert reménytelenül a múltban él, rágódik elveszített szerelmeken, boldog vagy boldogtalan emlékeken, elszalasztott lehetőségeken. S közben nem jönnek rá, hogy a múlt halott idő, semmi értelme belekapaszkodni. Elmúlt. Megtörtént. Nem lehet megmásítani. Menni kell tovább, előre, s inkább tanulni a hibákból. De ugyanilyen butaság a jövőnek élni. A múlt már nem számít, a jövő pedig még nem. Sosem lesz az az ember boldog, aki mindig csak halogatja a saját boldogságát. „Majd boldog leszek, ha ez és az leszek, elérem ezt meg azt.” Sosem lesz boldog, mert az ilyen boldogság mindig feltételekhez kötött. Tudom, miről beszélek, hiszen éltem én is így. Kötöttem én is a boldogságot pozícióhoz, anyagi javakhoz, szép lakáshoz. Hittem én is, hogy a kitűzött célok visznek majd a boldogsághoz. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.