És aztán másnap reggel, ott az üres játszótéren ülve értettem meg. Ahogy a párát töröltük le a padról, ahogy a pocsolyák megtörték az első napsugarakat. Ahogy átjárt minket a fény. És a kesernyés félelem, hogy van mit veszítenünk. És nem akartam. Mindennél jobban meg akartalak tartani. Bármit megtettem volna, csak ne mondj egyetlen olyan szót se, ami késként érkezne a gyógyulófélben lévő szívembe. És nem mondtál. Nem is akartál. Ekkor értettem meg, hogy mégis szükségünk van valamire ebben a világban. Egy társra, olyan igazira. Aki néha nem úgy működik, mint szeretnénk, pontosan attól, mert igazi. És éppen ezért csodás. Hogy lélegzik, hogy fogod a kezét, és önálló életet él. Nem olyat, amit te elvárnál tőle. És aztán már tudtam, hogy minden a helyén van. Minden a saját kis medrében folyik. És persze nem mindig könnyű, de pont ettől szép. Mindig lesznek üres napok. De mindig el kell indulni, az álmainkért, mert ez az egy számít. (Forrás: Gipsz égbolt)