Minden békés és nyugodt. Elrejt a kis szoba a külvilág elől. Még mindig a legjobb érzés melletted elaludni, hallgatni a lelassult lélegzeted, a szabályossá csitult szívdobogásod, a szuszogásod, a homlokomat a tiédhez nyomni, elveszni az ölelésedben vagy félálomban észlelni, hogy épp betakarsz - aztán reggel egy homlokpuszira ébredni. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy semmi sem lehetne tökéletesebb vagy szebb a "most"-tól. mikor a kezem a mellkasodra teszed: érzed? - kérdezed, én meg csak mosolygom, hogy hetek óta figyelem, ahogy a szíved ütemtelenül kalapál odabent a mellkasodban, mikor veled vagyok. Este vagy a legaranyosabb. mikor fürdeni készülsz, fogat mosol, a csapzott hajaddal, a kockás nadrágodban a lámpa halvány fényében. Hátad, mint egy hatalmas térkép, két tenyeremmel fedezem fel minden porcikáját, aztán te az enyémet, a gerincvonalam mentén. szíveket rajzolsz ujjaiddal a derekamra, aztán egyre bonyolultabb formákat, én pedig csak fekszem a mellkasodon és próbálom kitalálni őket. Szemedben huncut mosoly, puha száddal vándorútra kelsz, én meg hagyom. szeretek - már nem félek kimondani. Bár most négy napig az alvópólóddal kell beérnem, majd ezekre gondolok, meg a reggeli csíkszemeidre. (Forrás: Lámpafény romantika)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon