Az évszakok szüntelenül kergetik egymást és a pilláid – helyettem – az arcodat csókolják. Pedig azt hittem, hogy mikor öreg leszek, s iszonyú tapasztalt, te ugyanott ülsz majd, én meg szépen fogok idősödni, mert ezt teszik a boldog emberek. Olyanok leszünk, mint  a vén fűzfa alatt a szerelmespárok. Néha csókolsz, néha siratsz, de közben mindig fogod a kezemet, mert én azt egyszer odaadtam neked, és soha el nem húzom az öledből többé. Megígérted, hogy vigyázol rám, hogy összerakod a darabjaimat, ha szétesek majd, hogy ha kell, felülünk egy felhőre és nevetünk az emberi ostobaságon, mert az ugye nem történhet meg, hogy közénk valaha villám csapjon. 

Most csak hallgatsz, rám sem nézel, ahhoz bátorság kellene, meg széttépett büszkeség. Egy hajszál a szemedbe lóg, de még félresöpörni sem mered, mert minden mozdulatod mesél, elárulja zavarodottságod. Aztán mégis rám emeled bűntudattól terhes tekinteted, mintha ezen a pillanaton múlna az élet. Nyugtázva a kidobott évek füstös magányát. A nevetések kénes vonulatát, melyek az égre írták neveinket egykoron, és helyettünk is mozdultak a ragadós hajnalokon.

Így törtél el. Mint ezt az árva kankalint a viharos szél. Rám néznél? Elmondhatnám, hogy nem bánom. Elmondanám, hogy hálás vagyok. Azt hiszem, beléd tudnék szeretni újra, szimplán csak a nézésed alapján. Nem is kérném, hogy érints meg. Csak nézz. Ennyire szépen, ennyire őszintén. Tudod, mint azon a napon, amikor tudtad, hogy mi találkozni fogunk még. Látod? Mindig neked van igazad. (Forrás: Lendület)