Aztán rákényszerültem a csodákban való hitre. Hogy minden reggel kényszerítem magam, hogy keressem őket, és mikor megtalálom álljak is meg fölöttük egy pillanatra, és legyek boldog. Vagy néha büszke. Meg kell tanulnom büszkének lenni, hiszen enélkül minden csoda kutatása, elérése értelmét vesztené. Hinnem kell abban, hogy egyszer majd engem is éppen annyira fog szeretni valaki, mint én őt. Vagy hogy lesz majd olyan, hogy minden reggel egymás mellett ébredünk...jelenleg képtelen vagyok ezeket még elképzelni is. Nem látok túl a következő öt percen sem. Fogva tart az a félelem, amit két éve rángatunk magunkkal. Persze több lettem, mert már tudom, hogy miben kellene hinnem. Viszont a csodák... néha rettentő nehéz hinnem bennük. még nekem is. de megyünk előre. nyitott szívvel!