Hiányzol minden porcikámnak. bőröm hasítja fel a hétköznapok magánya, betűimből olvasod ki azt, ami a te fejedben is motoszkál. Lassú nyújtózás, oldalról-oldalra való fordulás, az óra monoton ketyegése percenként hangosabb, ablakon redőny zörög, hűvös márciusi szél járja át - mint testemet a libabőr, ha csókot lehelsz rá. Bögre aljára húzódtak a gondolatok, szorosan lapulnak egymáshoz, elbújva a barna zacc között - s a szívem, e magányos napokra egy aranyszélű porcelán csészébe költözött. Hiányod úgy borít be, mint telihold fénye a kihalt utcákat. (forrás)