Már nem akarom, hogy jöjjön, hogy betoppanjon, hogy megérkezzen. Számomra már nincs, nem létezik, búcsút intve elengedtem. Már nem fáj, sőt, a szívem sem szakad bele a gondolatba, hogy már semmi sem lesz olyan, mint volt, mert tudom, vége van. Vége és majd jön más, valami új, valaki új, valaki, aki úgy szeret, ahogy vagy, amilyen vagy, valaki, aki elfogad a szavaiddal, a fájdalmaiddal, mindennel együtt, mert téged akar, téged szeret, veled akar lenni, mert te teszed teljessé. Veled mosolyog, veled örül, veled boldog. De ne rettegj. Ne félj tőle. Tudom rettegsz, már megint. Megkérdezném, hogy miért, de nem tudnád a választ. Nem tudnád, hogy miért félsz attól, hogy szerethetnek, hogy valaki megölelhet, szívből, úgy, mint addig még senki. Talán azért, mert el is veszhet, mert egyszer eltűnhet, és véget érhet addigi életed legszebb időszaka. De vajon megéri-e mindentől elzárva élni, meg nem tapasztalva a legjobb dolgokat? Azokat, amikért érdemes élni? Ne rettegj, merj. Próbáld ki a szíved, hagyd, hogy szeressék, és tanítsd meg, hogy szeresse, ha szeretik, hogy elfogadja azt, amit kap, és még véletlenül se támadjon, ha valaki szebbé akarja tenni az életét.