Folyton benne voltam az életedben, mikor már nem is akartál kívánni. Én meg nem engedtem meg neked a szakadást. Mert nem is érdemelted meg. Azt akartam, hogy egy kicsit belőled is kivegyen ez az egész. akartam, hogy épülj, de mégsem akartam a saját szárnyaimat odaadni. Önző voltam. A tied volt a pokol, az enyém a föld. Képtelenek voltunk a nap felé repülni. Szerettelek, aztán pedig felnőttem. Az a fajta felnőtt lettem, aki már nem hitt a csodákban. Aki inkább lefelé nézett, mint előre. (Forrás)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon