Nem az öli meg az embert, amikor azt mondják neki, hogy vége. Hanem az, amikor megérzi, amikor tudja nagyon is jól, hogy valami nincsen rendben, de kifogásokba burkolózva terel. Magának is, meg mindenki másnak. Próbál helyrehozni valamit, ő sem tudja tulajdonképpen, hogy mit, csak, hogy újra azt érezhesse, hogy minden olyan csodás, mint a kezdetek kezdetén. Lehet elkésett, lehet sosem lett volna olyan, mint amilyennek lennie kellett. Megöli a tudat, hogy minden elmúlik egyszer, megöli, mert nem akarja. Mégis várja, hogy bekövetkezzen, amit nagyon is jól sejtett, várja, mert tudja jól, hogy a bizonytalanságnál bármi jobb, még az is, amikor kimondják, hogy vége. Jobb, mert felszabadítja. És amikor megtörténik? Beleszakadhat a szíve, mert ő már tudta, de megkönnyebbül, mert már túl van rajta.