Te nem szeretsz engem. Hittem, bíztam, vágytam, akartam. De nem megy. Neked nem kellek igazán. Sőt, neked semmi sem kell belőlem, abból, ami valójában vagyok. Próbáltam türelmesnek lenni. Várni. Mindent megmagyarázni, de azt hiszem, nem akarom ezt tovább. Miért csak nekem kellene tennem valamit kettőnkért? A tüzes, odaadó lányt újra elő tudnád hozni. Küzdjek tovább? Minek? Eddig nem ezt tettem? A szép szavak immár kevesek, nekem már bizonyíték kell. A hiányzol és vágyom rád sokat elhangzott. A csókod, ölelésed, közös idő többet mondanának minden szónál. De hidd el küzdök. Csak már máshogy. Leginkább azért, hogy felejtsek. Azért, hogy elfogadjam az egészet, ami kettőnk között történt. A döntésedet. A nélküled töltött hosszú napokat. De már nem fáj, már nem mar. És bár lényed parányi része még mindig szívemben ücsörög, döntenem kellett. Elfáradtam. Már nem tudok tovább próbálkozni, mert nem érzem, hogy kellene. Nem, nem feladtam. Én megtettem mindent. Most félreállok. Megyek az utamon tovább. Elengedlek. Az élet majd úgyis rendezi a dolgait. Ha egymáséi vagyunk, akkor vissza fogsz hozzám találni valamikor, valahogy. Addig meg úgy látszik mással vagy máshogy van dolgunk. Ha meg nem tartozunk össze, akkor köszönök mindent. Te is csak egy voltál az utamon....