Lehullott
falevél vagyok, aki azt hitte, hogy örökké él, és aztán úgy
halt meg, hogy maga sem tudta, miért. Falevél vagyok, aki szerette
a napot és a holdat, sokáig nézte az elhaladó buszokat és a
zajos villamosokat, és soha senki nem szólt neki, hogy tél is
létezik a világon. Ezek a levelek éltek és virultak, amíg
lehetett, aztán egy napon megsárgultak, és a fa megvált tőlük.
Nem úgy búcsúzott el tőlük, hogy viszontlátásra, hanem úgy,
hogy Isten veletek, mert tisztában volt vele, hogy soha többé nem
térnek vissza...
...hogy léptél túl kettőnkön? hogy mondtál le rólunk? Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem tudom hogy csináljam. Nem tudom hogy felejtselek el. Képtelen vagyok. Azt mondják felejteni áldás. Te is így gondolod? (...) Hogyan is felejthetnélek el? Amikor a szívemben élsz. Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed. De nem számít, bármit is teszek el kell hogy felejtselek. De ha már nem leszel velem, önmagam maradhatok? Vagy örökre elveszek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése