Sokszor csak idealizálunk, embereket, helyzeteket, sőt még önmagunkat is. Szerelmet képzelünk oda, ahol a szeretetnek is még csak a legapróbb lángja pislákol. Társat látunk a másikban, pedig csak félünk az egyedülléttől. Szenvedélyt érzünk ott, ahol a szükség már lyukat vájt a falba. Azt hisszük jó helyen vagyunk, a megfelelő ember mellett, olyannak képzeljük, amilyenre vágyunk. Pedig mindez oly távol áll a valóságtól. S mindez miért? Mert eszeveszettül vágyunk rá, hogy ott belül végre megmozduljon bennünk valaki, valami.