boldogtalan varázslat.

...akkor is hogyha nem lehet, hogyha fáj...

A múltban ragadtam. Sétálgatok az emlékeim között. Olyan, mintha a jelenben lennék, de mégsem. Látom az emlékeimet, de már nincsenek meg az érzések. Az érzések, amik az emlékekhez tartoztak. Érzések, amiket irántad tápláltam. Csak sétálgatok a saját múltamban. A múltamban, ami egykor jelen volt, gyönyörű szép. Olyan, mint egy virágzó rét. S ma már csak egy sivár semmiség. Egy hely, ahova senki sem megy szívesen. Én mégis megteszem. Itt vagyok, és sétálok. Emlékek. Már csak ezek várnak. Nem egy mosoly fogad, amit egykor te küldtél felém. Megfakult emlékek, egykori érzések. Ezt látom csupán. Semmi mást. De még ezek az emlékfoszlányok is mosolyt csalnak az arcomra. A különbség csak az, hogy ez a mosoly csak egy pillanatig tart. Aztán felváltja egy éles fájdalom. A szívemet szúrja, hogy tudom, mi vár a jelenben. Visszatérek hamarosan ígérem. Csak várj még egy percet. Vár egy percet, hogy elfelejthesselek. Aztán ígérem, újra itt leszek. De addig csak múltam marad nekem... Ezt kérlek ne ...

Az emberek nem azért sírnak, mert gyengék; hanem azért, mert túl sokáig maradtak erősek...

Vajon hogy kell feladni egy érzést? Egyszerűen csak döntsem el, hogy feladom, és eszerint viselkedjek és közben mondjak ellent a szívemnek és sodródjak tőle egyre és egyre távolabb? Akkor talán egy nap elfelejtem igéző barna szemének melegségét, kellemes hangját, édes mosolyát? Vajon eljön az idő, mikor mind eltűnik belőlem és a szívemből a fájdalom? Minden nyom nélkül, mintha soha nem is lett volna semmi. 

Annyi mindent kéne még elmondanom, s ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom...

Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor álljak félre, ha én nem szeretek, vagy ha engem nem szeretnek! Megtanított arra is, hogy mikor a legfontosabb döntéseket hozom, hogy döntsek jól! Azt is megmutatta, hogy sok embert elvesztek, és sok embert el kell majd engednem, akiket szeretek, de erősnek kell lennem, és arra kell gondolnom, hogy mások számítanak rám! Idővel begyógyulnak a sebek, mert aki elment, az nem jön vissza. Persze ebből természetesen sok minden nem igaz. Az élet csak remélni tanított meg. Remélni azt, hogy tudjam, mikor kell harcolni, s félreállni. Remélni, hogy jó döntést hozok, mikor döntést kell hoznom. Remélni, hogy akit elvesztek, annak jobb lesz, és én majd erős tudok maradni, hogy továbblépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem meg. Remélni, hogy begyógyulnak a sebek, a legmélyebbek is, begyógyuljanak, de ne tűnjenek el. Minden egyes sebet szeretek a szívemen, minden én vagyok, és a múltam, ott kell lenniük! Gyönyörű hegek… Nélkülük ür...

Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengődöm, hogy mellette, általa virulok ki. Nem kötöm az orrára, hogy távolléte majdnem olyan szorongást kelt bennem, mint a fogorvos várószobájában, ülő páciensben a rendelőből kiszűrődő hangok: a villanyfúró sivítása és a soros áldozat metsző sikolyai. Tiszta Hollywood ez az érzés. 

- H ogy vagy? (törötten, haszontalanul, egyedül, tanácstalanul, zavarosan, elárultan, törékenyen, a sírás határán. depressziósan, szorongó, hamarosan feladni készülten, kész lemondani mindenről, szánalmasan, idegesítően, csak teher, távolian, magányosan, keserűen, tört szívű, elutasítva, összetörve. Úgy érzem, hogy minden pillanatban szétesek, üresen, vereséget szenvedetten, soha nem elég jónak lenni..) - J ól, köszi. :)

kitörölhetem az üzeneteidet, de sosem fogom elfelejteni mit írtál.. abbahagyhatjuk a beszélgetést, de sosem fogom elfelejteni a hangod.. abbahagyhatjuk egymás ölelését, de sosem fogom elfelejteni az illatod… 

Azt hiszem mindig is jól bántam a szavakkal. Az én munkámban legalább olyan fontos körülírni, hogy mit teszek, mint tenni azt, ami teszek. Tudni, hogy mikor mit és hogyan kell mondani. Némely férfiak utálnak bizonyos kifejezéseket, gyűlölnek egyes mozdulatokat, másoktól viszont egyenesen függenek. Tudnom kell, hogy mit tegyek a kezemmel, az ajkaimmal, a nyelvemmel, a lábammal, de még a gondolataimmal is. Milyen legyen, meddig tartson az érintés, mikor hagyjam abba. Lehetek az életed első csókja, vagy egy kitépett lap a Playboy-ból, amit kisiskolás korodban találtál. Vajon a titkárnőd vagyok, vagy a lányod? Talán az a matektanár, akit mindig is utáltál? Egy biztos, ha jól teszem a dolgom, akkor minden álmodat valóra válthatom, és aztán egyszerűen csak eltűnhetek. 

Ma van a szülinapom- pom- pom. :D

Egy megrázó pillanat olyan változásokat indít el, amelyek hatását lehetetlen előre látni. Egyes részecskék összeütköznek, és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Mások elsodródnak ismeretlen, izgalmas irányokba, és ott érnek földet, ahol a legkevésbé várnák. Szóval ezekben a pillanatokban éppen ez a legfontosabb. Nem tudjuk befolyásolni őket és a hatásukat, bármennyire is szeretnénk. Hagynunk kell, hogy a sodródó részecskék végre célba érjenek. És várnunk. A következő ütközésig. 

Te évről évre sármosabb vagy. Minden egyes ősz hajszál, minden ránc, minden ami történik veled, csak egyre vonzóbbá tesz. Úgy éreztem, ha elfordulnál tőlem eltűnnék, megszűnnék. Láthatatlannak és öregnek éreztem magam.

Gyűlölet mardos semmi más, Számodra ez végállomás, Nem kérdés menj vagy maradj, hagyj! Nem foglak vissza, Szabad vagy! 

Sok mindent szeretnék mostanában, de legfőként azt, hogy bárcsak itt lehetnél mellettem. Furcsa, de nem emlékszem rá, hogy mielőtt  megismertelek , mikor sírtam utoljára. Mostanában meg úgy látszik, hamar kicsordul a könnyem... te viszont valahogy értelmet adsz még a szomorúságnak is, úgy közelíted meg a dolgokat, hogy attól enyhül a fájdalmam. Drága kincs vagy, ajándék, s ha majd újra együtt leszünk, addig akarlak a karjaimban tartani, amíg lesz bennük elég erő, hogy ezt meg tehessem. Sokszor csak az tartja bennem a lelket, hogy gondolatban veled lehetek.

A legnehezebb dolog elengedni valakit, aki fontos neked. Akihez kötődsz; aki iránt erős érzéseket táplálsz; akivel megannyi közös boldog emléked van. Akit nem tudsz és nem is akarsz elengedni, hiszen amióta csak az eszedet tudod, csak ő létezik számodra. A legnehezebb dolog elfogadni, hogy neki nem te kellesz már; hogy ő tovább lépett, és csak te szorongatod a megannyi közös perceteket. http://just-three-words.blogspot.com/

" Nem véletlenül kerültél az életembe. Ha nem lennél, a létemből hiányozna valami, amit semmi más nem képes pótolni. "

Nem bánom, hogy megtettem, valahol még büszke is vagyok magamra, de ettől nem jobb, mert meg kellett ismernem azt az oldalát, amit sose tudtam volna róla elképzelni. Nem az fáj, hogy elutasított, hanem az, hogy rájöttem játszott velem. Színjáték volt minden pillantása, minden üzenete, minden mosolya.

Amikor kicsi voltam tettettem, hogy részeg vagyok … most amikor hazaérek tettetem, hogy józan vagyok .

„ Néha jól jön egy görbe este ahol elengedhetem magam, és még ha olyat is csinálok, amit másnap megbánok, az sem izgat…” ;) 

„ Van mikor egy ember olyan vonzalmat ébreszt bennünk, hogy mikor a közelébe vagyunk, elgyengülünk és az eszünk harcol ellene, de tagjainkban érezzünk azt a mérhetetlen vágyat iránta, ami elöl hiába menekülnénk, hisz úgy sem tudunk, mert a szívünk diktál, és az akarat már mást is mond…”

Félelmetes, hogy olyan világban élünk, ahol az embereket számokban mérik; csak az számít, hogy ki hány centi magas, hány kiló, hány éves… holott a szépség egyáltalán nem azon múlik, hogy milyen méretű farmert hordasz. A fontosabb dolgokat kellene inkább mérnünk: azt, hogy mennyi akaraterő, kitartás, bátorság van valakiben… és hogy ennek az illetőnek milyen a lelke, és mekkora a szíve!

Mondd, veled megtörtént már, hogy hiányzott valaki, akinek nem kellett volna? Hogy ürességet éreztél egy dal hallgatása közben? Hogy szükséged volt valakire, akiről azelőtt még csak nem is feltételezted, hogy számít neked? Táncoltál az örömtől, mikor újra hallhattad a hangját? Mosolyogtál, miközben visszaemlékeztél a nevetésére? Mondd, veled megtörtént már, hogy olyat szerettél, akit nem lett volna szabad? 

Néha fáj, néha repít. Néha kiöli belőled az életet, néha mindenbe reményt lehel. Egyszer feldob, másszor tompán csapódsz tőle a legnagyobb mélységekbe úgy, hogy még csak kapaszkodót sem hagy. Néha ébren álmodsz tőle, máskor rémálommá változtatja minden napodat. Karmol, ölel, éget, simogat, kínoz majd újraéleszt. Kicsit belehalsz folyton, de ne add fel. A legszörnyűbb percek után jönnek mindig a legnagyszerűbb újrakezdések, a legszebb varázslatok.

Azt mondod „csak egy zene”? Ez nem „csak egy zene”, amit hallgatok, hanem érzés, emlék, gondolat. Minden ami én vagyok, amire gondolok, amit el akarok felejteni, amilyenné válni szeretnék. Sok-sok ritmus, dallam, szókapcsolat ami belém bújik. Nyomot hagy és nem felejtem addig amíg fontos. Mélyíti a sebeket vagy épp eltörli minden gondomat, jó kedvet és harmóniát önt belém. Csak néhány perc, másodperc és máris jobbá válik miden. 

A pillanatok, amelyeket valaha átéltünk, azokkal, akiket valaha ismertünk. Ezek összege vagyunk mi mindannyian, ezekből áll majd össze a történetünk. Ez lesz az emlékeink slágerlistája, amelyet újra és újra és újra lejátszunk magunkban. 

Van, hogy a szemünk láttára tűnik el valaki. Van, hogy az embert megtalálja egy olyan valaki, aki már jó ideje nézi. Van, hogy elveszítjük magunkat, ha nem figyelünk eléggé oda. (...) Mindenki eltűnik néha. Van, aki saját akaratából, mások náluk nagyobb erők hatására. De ha megértjük, mire szomjazik a lelkünk, világossá válik, melyik utat válasszuk. Van, hogy látjuk a kiutat, mégis szembemegyünk az ösztöneinkkel, egyre mélyebben be a sötétbe, mert a félelem, a harag és a szomorúság nem hagyja, hogy visszatérjünk. Van, hogy inkább az eltűnést választjuk, és csak keresgélünk, mert ez az egyszerűbb. Van, hogy magunk találjuk meg a kiutat. De valaki mindig, mindig ránk talál.

Bármit veszítesz, helyette nyersz valami mást.

Légy azokkal, akiket szeretsz. Ne várj mesébe illő csodákra, helyette inkább vedd észre azt, ami az orrod előtt van! A boldogság benned van, az igazi csodák pedig körülötted. Élvezd a tavaszt, élvezd a dalokat, a színeket, az ízeket. Talán nem jön el a holnap, éppen ezért kell olyanná tennünk ezt a napot, amilyenné az utolsó napunkat tennénk itt a földön. Az életünk kincs. A legnagyobb! Ne rontsuk el azzal, hogy túl későn ébredünk rá minderre. Ha csak egy percre is megállsz és elgondolkozol mindezeken, akkor már nem volt hiába.

tényleg könnyebb úgy pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, hogy kint süt a nap. :)

Az összes könnyem, amit egyedül elsírtam, segített felnőni. M inden fájdalmam, és minden szenvedés egy jobb embert csinált belőlem …

Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet. 

Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az idő ben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életbe, és most túl korán megy el. 

Elképzelem, mit érez két ember, mikor hosszú évek után találkoznak. Azelőtt sűrűn érintkeztek, tehát azt hiszik, azonos tapasztalat, azonos emlékek fűzik össze őket. Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak az emlékeik; mindketten két-három szituációt őriznek a múltból, de ki-ki a sajátjait; emlékeik nem hasonlítanak; semmi közük egymáshoz; még csak mennyiségileg sem mérhetők össze: egyikük jobban emlékszik a másikra, mint viszont; nem csupán mert az emlékezőtehetség egyénenként különböző, hanem, mert nem egyformán fontosak egymásnak.

Egy fiú és egy lány az első pillanatban játszanak csupán, de már az első csókban benne ég a láng, a mindent felemésztő olthatatlan vágy, a szenvedély...

Ó, mennyire hiányzott neki a Férfi! Órákat töltött azzal, hogy visszaidézte a hangját, az arcát és azt az utolsó pillanatot, amit együtt töltöttek … végül az emlékek olyanok lettek, mint egy takaró, amellyel melegen tartotta magát a nyugtalanság és az aggodalom hosszú hideg időszakaiban.

Amíg élek mindig bennem élsz, Amíg érzek mindig fájni fog, mert megszerettelek Téged! Mindig bennem élsz, amíg érzek, Mindig fájni fog, mert nem szerethettelek Téged… Caramel- Bennem élsz  

Vannak emberek, akik nem azért küldtek hozzánk, hogy maradjanak. Hanem hogy átsuhanva életünk napjain, megmutassanak valami fontosat, ami megváltoztat bennünk dolgokat.

Biztosan, hogy te is voltál már „nem kell többé szerelem” leányzó, míg újra meg nem érezted milyen az.

Nekem te ne papolj, tudom milyen nehéz az élet, darabokra tört szívből én többet nem kérek. Hevertem már úgy padlón, mint kisgyerek eldobott játéka, tudod egyetlen dolog van, ami kitart mindenki melle t t: a saját árnyéka.

Érdekes dolog a lelki sebeknél, hogy sokkal lassabban gyógyulnak, mint a testiek. Sőt, a testi sebeink fájdalmát nem is igen tudjuk felidézni. Tudjuk, hogy fájt egy műtét utáni kötözés például, de az érzetét nem tudjuk felidézni. Tudjuk, hogy rossz volt, de nem tudjuk pontosan, hogy milyen. A fizikai érzeteink emlékei homályosabbak. A húsunk hamar gyógyul, a csontunk lassabban, az idegeink még lassabban, de vannak lelki sebeink, melyek még fél évszázad múlva is fájnak.

… egy életre elég lett, minden olyan kalandból, aminek fáj a vége, utólag belátom, hogy azért megérte. Meg kellett tanulnom szenvednem, kibírtam és látod, ez lettem… 

Hosszan tudnám sorolni, hogy mi zavar benne – de képtelen lennék elmagyarázni, hogy miért kedvelem mégis olyan nagyon-nagyon… 

Megzavar a csend, idegesít a zaj, semmi nem jó így, semmi sem vigasztal, van annyi kérdés mi felkavar … Mi az ami amitől ő több mint én? Lelkem miért bíztam rád ha más ölel át? Szüntelen gyűlnek a könnyeim, folyton Rád gondolok …

Akármi történt kettőnk között, elalvás előtt még mindig Te vagy az utolsó gondolatom …

Olyan ez az érzés, mintha szárnyakat adnál nekem, de azt mondanád, hogy tilos repülnöm velük...

‎ 'Szeretnék egyszer egy olyan napot, amikor nem kell felelősséget vállalnom semmi hibámért. Ha folyton csak nevethetnék, bármilyen ok nélkül. Olyan napot, ahol nem jönne rám szomorúság, vagy rosszkedv. Élhetnék úgy, mint egy kisgyermek. Játszadoznék, énekelnék, boldog lennék, és nem járna az agyam mindenfele. Csak szimplán élveznem, az éppen körülvevő boldogságot.'

"...megijedni, nekibátorodni, megkívánni, megharagudni, megszánni-általában örülni és bánkódni lehetséges a kellő mértéknél jobban is, kevésbé is, csakhogy persze mind a kettő helytelen, ha ellenben mindezt akkor tesszük, amikor, ami miatt, akikkel szemben, ami célból s ahogyan kell: ez jelenti a középet és a legjobbat, ez pedig éppen az erény sajátsága."

Fogadom, hogy segítek, hogy szeress élni. *.*

Ha arra gondolt, hogy itt volt, itt feküdt mellette, hallotta a szuszogását, és néha hozzáért a karjával. Ha a nyárra gondolt, amikor együtt mentek az ösvényen. Valami visszatért ilyenkor, valami furcsa borzongás. Nem tudta, hogy mi az. De tudta, hogy már nem úgy van minden, mint nyáron volt. Nem olyan szép és egyszerű. Zavaros és bizonytalan. De szebb. Valahogy mégis szebb. Nem tudta, miért, és nem tudta mi az...  

ahogyan senkit, úgy öleltelek, de tévedés csupán, hogy jól ismertelek. valakit láttam, de más vagy azt hiszem… 

Látni és hallani azt, ami bennem van – és nem azt, aminek lennie kellene. Elmondani azt, amit érzek és gondolok – és nem azt, amit mondanom kellene. Érezni azt, amit érzek – és nem azt, amit éreznem kellene. Kérni azt, amire szükségem van – és nem várni, várni, várni, amíg engedélyt kapok. Merni, hogy azt tegyem, amit szeretek – ahelyett, hogy mindig a biztosat választanám. 

Hiányzol. Könnyebb leírni, mint elküldeni.