boldogtalan varázslat.

Minden darabokra hullásnál ott a remény, hogy innentől minden megjavul, működni fog, mert van hozzá erőd. Valójában akkor van a legtöbb erőd, amikor darabokban vagy, hiszen onnan nincs vesztenivalód. Akkor még tökéletesen érzed, hogy milyen padlón lenni, így már nem is olyan félelmetes - úgyhogy lehetsz bátor. A padló azzá is tesz.

Nem erre számítottam. Hanem, hogy majd ketten erősek leszünk. Elég erősek mindenhez. Erre az egyre nem gondolt senki. A fogaskerék csak beindítja a gépezetet, nem mindig kell, hogy a helyén maradjon. Nem tudom, hogy üres vagyok-e. Vagy mi lesz a válaszod a rettegéseimre? Szoktál te rettegni? Tudod, jobban félek, mint mielőtt ismertelek. Mert abban a pillanatban elgyengültem. Abban bíztam, hogy most már nem kell olyan erősnek lennem. És fogalmam sincs, hogy miből építsek új várat. Új álmokat. Elrontottam-e valamit, vagy így kellett lennie. Vagy nincs is sehogy.

Sokan úgy gondoljuk, hogy a múltunk nélkül nem ér a jelen semmit. Egy ponton mindannyiunknak választania kell, vagy lépnünk egyet az új felé. Mindenkit kísért a múltja. A múltunk az, ami formál minket. A múltunk felszínre tör, újra meg újra, meg újra. Nem szabad elfelejteni: a legfontosabb az, amit ma élünk.

Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt valaki azt mondta, hogy legyek óvatos, ha a szerelemről van szó. Úgy is tettem. És te erős voltál, én pedig gyenge, az én illúzióm, az én hibám. Gondatlan voltam, elfeledkeztem mindenről. Így volt. És most, mikor minden megtörtént, és nincs mit mondani Te pedig könnyen lépsz tovább, nyertél. Mehetsz, és elmondhatod mindenkinek. Mondd el nekik, amit már én is tudok, kürtöld világgá, írd fel az égboltra, hogy amink volt, azt elvesztettem. Mond el nekik, hogy boldog voltam és hogy összetört a szívem. A sebeim még mindig véreznek, mond el nekik, hogy amit szeretnék, az már lehetetlen. Kiszeretni valakiből nehéz, cserben hagyni valakit a legrosszabb. Megtört bizalom és összetört szívek. Ismerős. Minden amire vágysz talán nálam van, hűséget építünk szerelmen és szavakon. De az üres ígéretek úgy is kikopnak. Én már tudom.

Képtelenség hozzád mérni az idegeneket. Pedig valamit kezdenem kell, a hiányoddal. Valamivel feltöltenem. Képekkel. Arcokkal. Hangokkal. De még el sem kezdem, máris megunom. (…) Nem akarok részese lenni semminek. Ha visszacsinálhatnám. Bárcsak holnap ne emlékeznék rád. Akkor újra tudnék nevetni. Végigcsókolnám a rászorulókat. Szíveket dobnék eléjük. És a végén azt mondanám, hogy azért egy kicsit mégis éltem. De így? Nélküled? Kifoszlott szegély.

Csalódtam benne. Igen, kimerem jelenteni, hogy csalódtam. Talán félreismertem, talán csak játszotta azt az embert akit annyira szerettem. De azok az emlékek, a nevetések, minden egyes szó, érintés és pillantás...Nem lehetett mind hazugság, nem lehet.

Két módon tehetnek bolonddá. Az egyik, hogy elhitetik veled a hazugságot. A másik, hogy visszautasítod az igazságot.

Csalódtam már, nem egyszer és bevallom fájdalmas volt, de még itt vagyok és talpra állok ahányszor az élet megkívánja azt. Mert az élet ez: szenvedés és szenvedély.

A szeretet nem áldozat és nem megfelelés kérdése. Ha szeret valaki, eleve csak a legjobb lehetsz neki. Számára a tökéletesség abban fogalmazódik meg, milyen vagy, és nem abban, milyen nem vagy.

Az élet nem egyéb, mint hiányérzetek összessége.

Vannak világok, amiket kinövünk. Megharcolunk érte, benne élünk, aztán meg érezzük a késztetést, hogy egy újat hódítsunk meg. Ugord csak át az akadályokat, merj csak hinni abban, hogy képes vagy legyőzni a nehézségeket, merd elengedni a biztosat a bizonytalanért, hiszen ha hiszel abban, hogy nincs vége a világnak azután, ahol most vagy, és mindig csak jobbat kaphatsz attól, amiben épp élsz.

Rettenetesen nehéz lesz Téged elfelejteni. És még nem is tudom, hogy valaha rászánom-e magam.

Egy nagyon fontos dologra tanított meg az élet: ne add a szíved könnyen olyan embernek, aki meg sem érdemli azt. Mert aki kihasználja a szereteted, az nem szeret. És azt, aki minket nem szeret, nekünk sincs semmi értelme tovább szeretni. A szavak nem sok mindenen változtatnak, az egyetlen dolog, mely változást hoz, a tett. Erre tanított meg az élet. Ne adjam akárkinek.

Míg egyesek élete tökéletes kört formál, mások sorsát nem láthatjuk előre és nem érthetjük meg soha. Utam során értek veszteségek, de közben megértettem, miért érdemes élni, és olyan szerelemben volt részem, amiért csak hálás lehetek.

Bár új élet kezdődik nekünk, de nem múlhat el az, ami történt. A csodálatos és megismételhetetlen dolgok nem tűnnek el úgy a semmibe.

Nem tudom hol csúszott el. És nem kellene, hogy érdekeljen. Felhívhatnálak. Átölelhetnél. Úgy múlunk el, hogy át sem öleltél? Mindig valami hiba van abban a módban, ahogyan szeretek. De tudod, ha még Téged sem szabadott úgy szeretnem, ahogy szerettem volna, hát akkor én tényleg nem kívánom ezt a világot élni. ( Forrás: Gipsz égbolt )

Nem nézünk hátra soha többet, mert ami volt az elmúlt, és ami elmúlt, soha többé nem jön vissza már. A múlttól való elköszönés pedig utat ad az újnak. A szívünkkel kell elfogadni és belenyugodni, szeretni az emlékeket, mosolyogni azon, hogy milyen más volt minden, milyen mások voltunk mi is. És az új mindig egy jobb kezdet. Most már minél jobb minden, mert napról napra többek vagyunk, mert többek akarunk lenni. Ehhez erő kell, és ha ez meg van, megállíthatatlan leszel.

Az igazság az, hogy néha már magammal se merek őszinte lenni, egyszerűen megijeszt a gondolat, hogy elismerjem azt, hogy néhány dolgon még nem vagyok túl, talán a közeljövőben nem is leszek. Pedig senki nem várja el tőlem, hogy egyik napról a másikra rendbe tegyek mindent. Senki, magamon kívül.

A szavakkal az a baj, hogy mindenkinek mást jelentenek. Ha azt mondom: szerelem, egy egészen más film indul a lelkedben, mint az enyémben.

Megérzem, hogy mikor törnek össze. Hogy már kínálják is magukat. Mit kezdhetnék veletek? Soha nem egyenlő felekként távozunk, pedig engem ez olyankor már, soha nem érdekel. Nem kívánok ellene tenni, különösen nem összevarrni. Nem én hívtalak játszani az asztalomhoz. Semmit nem tettem, amire vágytatok. Nem nyújtottam a kezem, nem adtam öleléseket. Játékokat építettem. Tenyerekre rajzoltam. Vigyáztam is egy kicsit rátok, hogy könnyebben lélegezhessetek. De mindig elrontottátok. 

Áthidalhatatlan a távolság közöttünk, árkot ástunk és beleestünk. Össze nem illő puzzle darabok vagyunk, s mégis illeszkedünk valahogy. Titkon keressük egymást a tömegben, de elveszünk egymás mellett. 

Csakis azok lesznek boldogok akik képesek élni a lehetőségeikkel. Akik tudnak különbséget tenni az igazi és a hamis között, akik nem engednek el csak azért valamit vagy valakit mert dolgozni kell rajta, azt remélve, hogy majd jön jobb is. Az igazi elégedettség kulcsa ha nem félsz a kihívásoktól és a befektetett energiától, hiszen végül sokkal jobban értékeled azokat a dolgokat amikért megküzdöttél. ( Forrás: Lélekvesztő )

Igen, tonnányi dolog lesz, ami hiányozni fog az együtt töltött időből, de lesz egy dolog, ami nem. Az összes kétség. Az összes éjszaka, amikor ébren feküdtem, és azon agyaltam, hogy vajon még mindig én vagyok-e az, amit akarsz.

Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni.

...Elfelejtünk dolgokat. Érzünk valamit. Majd eltűnik minden szó, mintha mi sem történt volna. Pedig én mindent próbáltam megtenni érted. 

- Furcsa ez a helyzet… mert én még szeretem őt, és nem akarom elfelejteni. - Mi ebben olyan furcsa? - Ettől függetlenül szabadulni akarok a fájdalomtól. Attól a fájdalomtól, amit akkor hagyott hátra, mikor úgy döntött: nem akar már velem lenni. - Nagyon szereted? - Az életemnél is jobban. Soha nem lesz már más… az olyan lenne, mintha megcsalnám, mintha hűtlen lennék hozzá. - Nincs igazad – rázta meg a fejét. – Attól még, hogy övé a szíved, szerethetsz mást. Mikor együtt voltatok, a barátaidat akkor is szeretted – csak nem úgy. Fogsz még mást is szeretni, csak nem annyira. És ha Ő úgy dönt, hogy szüksége van rád; belátja, hogy hibázott, te majd visszafogadhatod. De addig is… meg kell próbálnod tovább élni. Hidd el, rá fog jönni, hogy kellesz neki! - De mikor? - Lehet, hogy holnap, de az is megeshet, hogy csak évek múlva. Ezért nem szabad megállnod. Élj tovább, ismerj meg új embereket, hiszen csak így jöhetsz rá arra, hogy tényleg Ő kell neked.

Egy hosszú kapcsolat végeztével nem futhatsz bele egy újabba. Pedig ilyenkor hajlamos az ember a legjobban újra szerelmesnek vélni magát. De ez nem az, közel sem az. A régi, szeretett elvesztése által okozott fájdalom, hiány kivetítése valaki másra. A félelem az egyedülléttől érzéki és érzelmi csalódásokat okoz. Ismerd be önmagadnak nem vagy felkészült rá. Vedd észre, hogy ez miről szól. Légy önmagaddal! Tanuld meg a boldogságod nem mástól függ, a boldogság csak magadból ered. Pihenj, értékelj, elemezz. Ha az kell sírj, hisztizz, tombolj. Ismerd meg önmagad. És mikor eljutsz oda, hogy boldog vagy egyedül, mikor nem a másik létezése tesz boldoggá, na akkor várd az új szerelmet. És hidd el nekem meg fog érkezni.

Szeretni hívtalak. Igen, csak ennyit kértem. Valakire szükségem volt, akit... Hát most megtörtént, és a boldogság meg valahol félúton úgy gondolta, ő ebben nem vesz részt. Még csak meg sem vagyok lepve. Kíváncsi vagyok a boldogság arcára, mikor belép az ajtón, és köszönés helyett ilyet szól, hogy: Bocs, lekéstem a csatlakozást!

Igazából azt látom, hogy az emberek zöme keveri az egyedüllét fogalmát a magányéval. Az egyedüllét egy olyan állapot, amikor jól vagyok egyedül is. A magány ezzel szemben az az állapot, amikor nem vagyok jól egyedül.

Hogy lehet, hogy az, akit szeretsz, már nem szeret többé? Olyan nincs. Akkor valamikor hazudott, vagy az elején, vagy most. Egyik napról a másikra nem szeretünk ki valakiből. Beleszeretni elég, egy nap alatt kiszeretni nem lehet.

Nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e hétköznapi érzelmekre. Csak a csodálatra, meg az értelmetlen rajongásra vagyok beprogramozva. 

Tompán fáj a bensőmben, hogy mégsem kellek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, kellek-e. Nem tudok hazudni róla, hogy fáj, hogy nem csörög a telefon. Nem tudom eljátszani a jégkirálynőt, mert nem vagyok az. Nem a szerelem miatt, hanem amiatt, hogy vagyok, aki vagyok. Nem tudok érintetlen maradni. (…) Érzem, hogy vár rám odakint valami jó, ami talán most még messze van, szinte elérhetetlen és elképzelhetetlen, de attól még ott van, és nem számít, mennyire rossz most. Ez is el fog múlni. Egy nap el fogom felejteni ezt az egészet. Nem tudom, mire számítottam, mikor megcsókoltam azt a fiút, de nem is akarom kitalálni. Játék volt, és én veszítettem. Ilyen az élet. Majd talpra állok.

Valahogy megoldom. Valahogy majd lesz holnap. Kialszom magamból a bánatot. Hogy megint nem voltam elég. Hozzád. Sem.

- Hiányozni fogsz. - Te jobban fogsz hiányozni nekem. - Nem, ez nem így működik. Mindig nehezebb annak, akit itt hagynak, mint annak, aki elmegy. Ez tény.

Nem értelek, és elfáradtam abban, hogy gondolkozzak rajtad. Utadra engedlek, azzal a szürke, semmilyen érzéssel, hogy valamikor a szívem közepén voltál, most pedig ott kuporogsz a szélén, s még csak kapaszkodni sincs kedved.

Vannak pillanatok az ember életében, amikor (...) megérzi, hogy ettől a másodperctől fogva valami ezentúl másképpen lesz. Nem tudja mindig pontosan kikövetkeztetni, hogy az eljövendőben milyen mértékig, mennyire és hová vezetve befolyásolja elkövetkező napjait az a valami, de hogy olyan történt vele, ami miatt az a bizonyos "ezentúl másképpen" bekövetkezett, az kétségtelen.

Barátságból lehet szerelem, de szerelemből barátság soha!

Nem vagy különleges. Csak nekem voltál az.

A dolgok, amik egykor a mindent jelentették, maguktól elmúlnak, mi pedig csak nézünk utánuk, nézzük, ahogy távolodnak, egyre jobban távolodnak, és mi semmit nem tehetünk ellene. Elhagynak, egyszerűen csak azért, mert nem hozzánk tartoznak, ennek ellenére hiányoznak, nagyon hiányoznak, és ez akkor, abban a pillanatban annyira kibírhatatlanul fáj. De elmúlik. Később, amikor már csak régi emlékek ezek a csalódások, visszatérnek, mosolyognak ránk, mosolyognak azért, mert teli vannak büszkeséggel. Büszkék arra, hogy elfogadtad azt, hogy vannak dolgok, amiket hiába szeretnénk, ha nem hozzánk tartoznak, el kell hogy engedjük őket. Büszkék arra, hogy tovább léptél, hogy már csak előre haladsz. És mosolyognak, mert általuk megtanultad, hogy a csalódás nem egyenlő a kudarccal.

És érjen véget minden. Ne alázzam magam olcsó összekuszált szerelmekkel. Ne akarjak senkit magamnak annál jobban, mint ahogyan téged szerettelek. A kis elvetélt szerelmünk felett állok. Soha nem lett volna olyan, hogy mi ketten. Soha.

Valami elmúlik, és mi csak nézünk utána, hogy soha nincs többé.

Most pedig megtanítalak szeretni. Ezek voltak az utolsó szavai.

Itt őrzöm a szívemben azokat a csodálatos pillanatokat, amiket együtt éltünk át. Olyan szép emlékek, hogy nem számít, ha csak ennyit kaptam. Tudom, furcsán hangzik, de így igaz. Már az is elég volt, hogy megmutattad, mennyire tudsz szeretni, elég volt az a sok mosoly, amit nap mint nap az arcomra csaltál, azok a helyek a városban ahol élek, amelyek rád emlékeztetnek, a kávézók, ahova ha belépek, eszembe jutnak az órákig tartó beszélgetéseink. Ilyenkor mindig egy kis mosoly hagyja el a szám, hogy ez is volt, és milyen szép is volt egyszer, régen. Nem vágyok vissza oda, mert nem tudnék már mit kezdeni a múltammal, de hihetetlenül jó érzés emlékezni. És ez bőven elég volt. Az emlékek, vagy azok a pillanatok, amikor reggel kinyitottam a szemem, és Te voltál az első dolog, amit megláttam a napfényben, belenéztem a szép barna szemeidbe, akkor tudtam, hogy ez egy különleges pillanat. Vagy elég volt az a sok őszinte csók, amit tőled kaptam, a naplemente, amit együtt néztünk egymáshoz bújva....

Úgyse lehet több két ember között, mint időről időre egy soha, különböző hangsúlyokkal.

- Tényleg van olyan, hogy szerelem első látásra? Különben miért született volna annyi vers meg dal róla? - Azt hiszem, ez olyasmi, amiben az emberek szeretnek hinni.

A csomagolást általában megtartom. Így vagyok Veled is.

Talán egy roppanásnyi időre, volt olyan, hogy Mi. Se előtte, se utána. Torlaszok, fények, örvények. Kegyetlen magasságok, alja nincs szakadékok. Veszélyes tornácok, sötét alagutak. Vérem vetted akkor. Sűrűsödik a képzelet. Tenyeremben oltottad csikkedet. Fény volt. Törés, szakadás. Érzem az illatod. A szoba émelyítő befogadását. A hűvös paplant, a nincstelen napokat. Menj messze, vagy gyere egészen közel. Hogy két kezemmel téphessem ezt most ki vagy el. De egy pillanatig se hidd, hogy ez igaz, vagy, hogy vagyok annyira gyenge, vagy, hogy várlak. Várom, igen az időt, ami átmos. ( Forrás: Gipsz égbolt )

Tiszteld magad annyira, hogy eltávolodj azoktól a dolgoktól, amelyek már nem szolgálnak téged, nem tesznek boldoggá, amelyektől már nem fejlődsz, és amelyek által már nem vagy több attól, aki tegnap voltál. Annyira tiszteld magad, hogy elfelejted azokat az embereket, akik csak szomorúságot okoztak, akik nem azt adták, amit tőled kaptak. Minden napunk arról szól, hogy felismerjük azokat a dolgokat, amelyek mosolyokat lopnak a hétköznapjainkba, megtartjuk őket, és eldobjuk azokat, amelyek már semmit nem adnak.