boldogtalan varázslat.

Senkit sem lehet a külseje alapján megítélni. De ha jobban megismerünk egy másik embert, kölcsönösen közelebb kerülhetünk egymáshoz.

Meg kell tanulnunk, hogy a jelenben éljünk. Ha túl sokszor tekintünk a múltba, újra meg újra szembesülünk a lelkiismeret-furdalásainkkal és a fájdalmainkkal. És ha túl sokat remélünk a jövőtől, illúziókba ringatjuk magunkat. Az egyetlen élet, amely igazán megérdemli, hogy megéljük, a jelen pillanat.

Könnyebben elbánunk a fájdalommal, ha úgy kezeljük, mintha már el is múlt volna, nem pedig tudatni próbáljuk másokkal, hogy fáj valami.

Van, ami csöndesen jön az életünkbe. Ránk mosolyog még azelőtt, hogy megérkezik, de érezzük, sőt, tudjuk, hogy már lassan itt van. Igen, vannak olyan csodák, amiket nem kell megértenünk, amiken nem kell túl sokat gondolkodnunk, vagy beszélnünk. Elég az is, ha csak örülünk. Ha teljesen átadjuk magunkat a boldogságnak, annak a boldogságnak, amit a csodáktól kapunk.

Akarom hinni, hogy ebben az életben én csak nyerhetek. Minden lépéssel olyan tapasztalatokhoz kerülhetek közelebb, amire szükségem van. Ami épít. Amitől jobb ember lehetek.

Sokszor az ember nem kezeli a helyén a kapcsolatait, hanem inkább sztereotípiákat utánoz. Azt akarja, hogy ez legyen az igazi, a tökéletes, amire mindig is várt, pedig a leggyakoribb hiba, hogy a szerelembe szeretünk bele: inkább a játék tetszik, mint az, akivel játszunk.

Hogy mit szeretnék? Maradj. Aludjunk együtt, keljünk együtt. Reggelizzünk. Azt hogy légy velem a sötétben, hogy ölelj, hogy szeress engem, hogy segíts, amikor félek. Kísérj el a végéig, hogy lássuk mi van ott.

Az életben vannak pillanatok, amikor mindent megértünk. Megértjük, hogy azok a legegyszerűbb és leginkább értelemszerű dolgok, amelyeket a képtelen vagy a felfoghatatlan fogalmával ruháztunk fel. Tegnap még levegőt sem kaptál, és ha kaptál is, szúrta tüdődet, ahogyan beszívtad, mélyre, tested legmélyére. Aztán egy napon felébredsz, és tisztán áramlik a levegő tüdődbe. Amit tegnap még nem értettél, egyszerre a világ legegyszerűbb dolgává válik. Amit tegnap még elviselhetetlen fájdalomként érzékeltél, egy napon már nem keseríti életedet. És meglátjuk mindennek az egyszerűségét, értelemszerűségét, meglátjuk mindenben a békét. Meglátjuk a megoldást. És úgy érezzük, többé már semmi nem tud fájdalmat okozni.

A csodákért csinálom, a megvalósult lehetetlenekért, a ragyogó szemekért, a hihetetlenül addiktív mosolyokért, amiket az élet az utamba sodor. A nagy találkozásokért, azokért, amik mindent átírnak, az életemet, az utamat, és egészen odáig visznek, ahol a helyem van. Ha a szívedre hallgatsz, arra a hangra, ami mindig is súgta és súgni is fogja, hogy mi tartozik hozzád, és mi nem, minden megtörténhet. Csak tenni kell érte.

Ne csak mondd, hanem higgyed is végre, hogy minden, minden másképp történik. Egy napon megérint az élet; másképp, máskor, más szándékkal, mint valaha is képzelted. Megérint, és köznapod megtelik a csodálatossal.

Tudnám szeretni, de lehet megint csak csalódnék az egészben.

Rájöttem hogy ez már nem szerelem, ez csak az,  hogy egyszerűen nem tudom elengedni a múltat.

Álmodik mindenki, csak van, aki ki meri mondani, mások megindulnak feléjük, hogy valóra váltsák, megint mások odáig sem jutnak el, hogy elhiggyék, képesek rá. Vajon mi kell ahhoz, hogy az álmok ne a kukában végezzék, hogy végül megvalósuljanak?

Mindig az első lépés a legnehezebb. Az első alkalom, amikor először adod meg magad, amikor először mondod ki: igen, belátom, szükségem van segítségre, nem boldogulok egyedül.

Nem szégyen az, ha nem ütöd meg a mértéket, ha elvéted a célt, ha elbotlasz, vagy ha felsülsz. Csak az a szégyen, ha a tévedéseidből, botlásaidból nem merítesz erőt ahhoz, hogy még keményebben próbálkozz, és a játékban maradj.

Ne félj megmutatni azt, amid van, hiszen az csak a tiéd. Attól leszel egyedi, megismételhetetlen, az a valami fogja megváltoztatni az életedet, valami olyanná, ami nélkül talán sohasem lehetsz boldog. Megpróbálhatod nélküle, de mindig fogod érezni, hogy az az élet, amit élsz, nem az igazi.

Építs egy életet, hagyd, hogy összetörjön, darabokra hulljon, aztán építs fel egy újat, egészen addig, amíg eljutsz oda, ahova mindig is vágytál. Oda, ahol jól érzed magad, ahol te is boldog vagy. Odáig nagyon sok világot kell felépíteni. Falakat húzni, téglákat pakolni, kudarcot vallani, nehézségeket leküzdeni, megoldásokra találni... Erről szól az út, meg arról, hogy a régi házból mindig tudd, hogy mit viszel magaddal.

Néha csak légy laza, meggondolatlan, tegyél olyat, amit addig soha, mert azokra a pillanatokra fogsz emlékezni. Azokra, amikor kiléptél abból, amiben eddig voltál, és megmutattad, hogy jóval több van benned, mint a hétköznapjaidban. Onnantól, hogy ezt egyszer, legalább egyszer kipróbáltad, biztos lehetsz benne, hogy csak arra fogsz vágyni, hogy újra meg újra ilyen pillanataid legyenek.

A fejlődés azt jelenti, hogy nem ragaszkodsz ahhoz, ami nem tesz boldoggá, és feltérképezed azt, ami igen.

Lesznek majd, akik azt mondják, önző vagy, amiért olyan lépést teszel, ami által elkerülhetetlen, hogy néhány ember sérüljön. Lesznek majd, akik meg akarnak győzni arról, hogy az a normális, ha egy életen át a helyeden maradsz, boldogtalanul. Lesznek majd, akik szerint az a helyes út, ha feláldozod magad mindenki másért. Lesznek majd, akik sorolni kezdik, és mi lesz ezzel, azzal, meg amazzal? Lesznek majd, akik elítélnek, mert nem hisznek a boldogságban. Igen, lesznek majd, akik mindenkire gondolnak, mindenki fájdalmáért aggódnak, a Tiéden kívül. Lesznek majd, akikről kiderül, hogy a Te boldogságod sokadlagos számukra. Lesznek majd… És lesznek majd olyanok is, akik támogatnak, mert igazán szeretnek, akik nem csak arra gondolnak, mi lesz velük, ha minden megváltozik, hanem arra is, hogy Te ezt igenis, mint minden ember, megérdemled! És ha itt nem kaptad meg, keresd meg a helyet, ahol megleled. Ha elbizonytalanodnál, egy dolog mindig jusson eszedbe, rossz döntés nem lehet az, ami ...

Elmúlnak a dolgok. Azok is, amik azt ígérik, hogy nem múlnak el soha.

Ha boldogtalan vagy, akkor gondolkodj. De ha boldog vagy, akkor ne. Minek elrontani? Alighanem valami nevetséges okból vagy boldog, és csak elrontod, ha belegondolsz.

- Akárhányszor eldöntöm, hogy továbblépek, van bennem egy rész, ami képtelen elengedni őt. (...) - Majd egyszer megismersz valakit, őrülten bele fogsz szeretni, és rájössz, hogy továbbléptél anélkül, hogy észrevetted volna.

Teljesen véletlenül találkozunk valakivel az utunkon, mint a járókelőkkel a parkban vagy az utcán, és általában csak egy pillantást váltunk, de ez néha egy életre szól. Nem tudom, miért van ez így, ki és miért keresztezi az utunkat. És két útból miért lesz hirtelen egy. Hogy lehet az, hogy két ember, akik addig nem is ismerték egymást, egyszer csak úgy dönt, hogy együtt megy tovább ezen az úton.

Annyira könnyű nemet mondani, és annyira egyszerű ott maradni, ahol tartunk, nem változtatva az életünkön. Viszont millió példa van arra, mennyi minden jó alakulhat ki, ha mégse adjuk fel. Ha élünk az adott pillanattal. Ha jön a lehetőség, akkor álljunk elébe.

Magányukban az emberek felfedezik a szerelmet, amely különben talán észrevétlenül érkezett volna. Magányukban megértik és képesek tisztelni a szerelmet, amely véget ért. Magányukban el tudják dönteni, hogy érdemes-e küzdeni azért, hogy visszatérjen, vagy hagyni kell, hogy mindenki menjen a maga útjára. Magányukban megtanulják, hogy nemet mondani nem feltétlenül szívtelenség, igent mondani pedig nem feltétlenül erény.

Tényleg nem vágyok nagy dolgokra... egy egyszerű ígéretre, hogy ez csak valami átmeneti. Vagy csak, hogy valóban szerepelek azon a rövidke listán, amit a boldogság a zsebében rejteget. Az élettervem nem hiszem, hogy bonyolultabb lenne, mint egy repülőgép hajtóművének vázlata. ( Forrás )

Amikor gyenge vagy, akkor vagy a legerősebb. Amikor semmid sincs, tiéd az egész világ. Amikor végképp elbuktál, és úgy érzed, már nem bukhatsz alább, akkor már csupán egyetlen sóhajtás a győzelem. Egyetlen sóhajtás. Sóhajts! Fújd ki a levegőt, ereszd el a kétségbeesést, ereszd el dühödet, ereszd el a görcsös akaratot, és élj!

Képesek vagyunk annyira felnagyítani bizonyos hibákat, problémákat, hogy egészen megmérgeznek. Szélmalomharcot vívunk ellenük, és már csak túl későn vesszük észre, hogy nem is ez volt az igazi gond. Keresem a bőrödön a hegeket. Rád szólok, ha a széket hangosan tolod be magad után. Amit egykor megszerettünk a másikban, már egészen elhalványodik. És a társunk dallama helyett, már csak a világ zaja hallatszik. Képtelen vagyok téged megbecsülni, mert éppen olyan problémákat próbálok megoldani, amiről azt gondolom, hogy most azonnal meg kell. Elfogyunk egymásból. Kiürülünk. Mert nem vigyázunk. Nem értékelünk. Nem ismerjük a hálát. Életem legboldogabb pillanata volt, hogy rád találtam, és mégis voltam annyira felelőtlen, hogy minden terhet erre az édes emlékre pakoltam. A végén pedig egyszerűen elporladt. 

Az élet olyan, mint a péntek egy szappanoperában. Megadja azt az illúziót, hogy minden lezárul, aztán hétfőn ugyanaz a szar kezdődik újra.

Az élet tele van veszéllyel. Minden dologban benne van az a kockázat, hogy fájdalmat okoz, hisz nézzük csak meg. Az öröm is veszélyes, hisz egyszer vége szakad, és az emlékei fájnak, hisz csak vágyódást hagynak bennünk. A szeretet fáj, hisz egyszer mindig el kell vesztenünk azt, akit szeretünk. És a szerelem is fáj, hisz darabokra törhetik a szívünk .

Egyetlen nap leforgása alatt visszakapni a sorstól valakit, akit szeretsz, és elveszíteni valakit, akiért szintén képes volnál meghalni. Nem élhet ott az egyik, ahol a másik. Megölnék egymást. Te pedig csak állsz kettejük között, mint valami szánalmas villámhárító, és mindkettejük fájdalma rád csapódik vissza, pedig mindketten téged szeretnek.

Akard a hitet magadban, ami megtart, ha zuhannál - akard az erőt, ami megteremti azt. Ha nincs, kérd, hogy megkaphasd. Talán lesz majd, amikor jön valaki, aki mellett csak annyi dolgod lesz, hogy jól érezd magad. Ő tart, ő véd, mert tudja, nem harcolhatsz mindig. Pihenned kell, és élvezned azt, ami körbevesz, hiszen csak így jöhetsz rá, hogy hogyan legyél önmagad, vagy hogy milyen is az valójában. .. Mert néha csak elég kinyitni a szemed, hogy meglásd, az élet nem állhat folyton rettegésből, hogy mi lesz holnap. Meg kell tanulnod bízni magadban, abban, hogy aki jó úton halad, idővel eléri a célját. De engedned kell, hogy nő legyél. Néha bizony gyenge, törékeny, olyan, akinek szüksége van valakire, akire számíthat, aki támogatja. Talán egyszer majd eljön a nap, amikor megérted, hogy ki vagy, és tenni is mersz azért, hogy ne más életét éld. Onnantól aztán soha többet nem kell azon agyalnod, hogy hogyan tovább - ugyanis addig, amíg önmagad vagy abban a világban, amit te teremtettél bár...

Mert ahogy Én, Te is képtelen vagy elmondani ki vagy. Te is inkább elmeséled az életed egész történetét ahelyett, hogy kibukna belőled az a néhány véresen igaz szó, ami ott lakik lelked mélyén - mint egy föltárt mellkasban a dobogó szív - és megmutatnád végre, hogy valóban ki vagy, mi fáj neked, és hol tartasz a sorsoddal. 

Tudom, hogy a játékod része vagyok. Hogy ellenállhatatlan vagy. Hogy kísértésbe kergetsz mindenkit, és úgy teszel mintha semmiről sem tehetnél. Kihasználsz, megunsz, eldobsz. És közben azt hiszem, hogy sajnálsz. És akartam is ezt az egészet, mint a legtöbb ember, aki képtelen józanul gondolkozni. Mint a legtöbb lány, akivel végig játszottad a köröket. De lényegtelen. Tudom, hogy jövőre is május lesz, és megjelensz, és kitéped a szívem, és a kezembe teszed. Mint legelőször a verandán.

Sokszor úgy érzem, hogy nem tudom a múltat csak úgy otthagyni... hogy akkor is eszemben vagy, amikor nem kellene, hogy olyannak hiszlek, aki nem is te vagy, látlak, de mégsem, és ez mind azért, mert nem kaptam meg az élettől azt az esélyt, hogy jobban megismerjelek... igen, sokszor bánom. De aztán mégsem. Tudom, hogy először magamat kell megtalálnom ahhoz, hogy téged is megtaláljalak. Akárhol is, akárki is vagy.

Sok olyan dolgot tettem már, amivel az emberek nem értenek egyet, de enyémek a választások, pont annyira, mint a következmények is.

Gyakrabban gondolok rá, mint beismerem, de sose beszélek se róla, se a történtekről. Visszahozza az összes megválaszolatlan kérdést. Visszahozza, a "mi lett volna, ha" kezdetű mondatokat, amelyeknél fájóbban kevés dolog marcangolja a lelket.

- De hát minden olyan tökéletes volt, mint egy tündérmesében. - A tündérmeséknek mindig okkal van vége.

Amikor szakítunk valakivel vagy megbántanak, mindig azt hisszük, hogy reménytelenül szerelmesek vagyunk. Ha két lélek, csak rövid időre is, de eggyé vált, mindig fájdalmas, ha újra szétszakadnak. Csakhogy a legtöbb esetben nem szerelem az, amit a szakítás után érzünk. Hanem a fájdalmainkat, sérelmeinket hisszük szerelemnek.

Találd meg az erőt magadban ahhoz, hogy minden létezőt, ami körülötted van és hozzád tartozik te magad alakítsd át olyanná, ami boldoggá tesz. Találd meg az erőt magadban ahhoz, hogy meg merd tenni az első lépéseket a boldogsághoz. Hogy boldog merj lenni. Mert a boldogsághoz is bátorság is kell. 

Kezdd ma úgy, hogy sikerülni fog. Kezdd ma másképpen, máshogyan. Élj meg mindent szívből, és ha nem megy, akkor dolgozz rajta. Tisztítsd meg magad minden rád rakódott fájdalomtól, szabadítsd fel a szíved a rengeteg rossz emléktől. Lépj tovább! Engedd el! Ahol a szívben félelem él, ott nem létezik tiszta szeretet. az mérgezett. "Szeretlek, de félek, hogy elveszítelek!" - ilyen egyszerűen nem létezik. Az kapaszkodás, vergődés. Szeress úgy, mint még soha. És higgy magadban. Meg amúgy is, aki magát nem szereti, azt úgysem szerethetik. Ha pedig te nem vagy belül tiszta, nem fogod élvezni, amit mások adnának. És alkotni sem leszel képes semmi rendkívülit, ha lakattal a szíveden át éled a világod. ( Forrás )

És akkor csak ott állsz, minden magyarázat nélkül, és egyszerűen nem érted, nem tudod felfogni, miért történik ez veled.

Tudod én erősnek lenni is tőled tanultam. Talán ebben értem el a legnagyobb eredményeket. Mindig tanítottál, hogy ne törjek össze a pillanatok súlya alatt. Volt mikor már nem is esett jól, hogy ennyire keménynek akarsz látni. De végül mégis sikerült. Magam sem hittem volna, hogy ilyen rövid időn belül meglátom a talajt újra. Nincsenek még új várakról álmaim. De már nem nézek vissza. Már tudom, hogy akinek szíve van, azt mindig összetörik. De az ember rengeteget tanul közben. Ha figyel. Hálát adtam érted minden nap, és erőt kaptam tőled egy új úthoz. Köszönlek. ( Forrás )

Nem az öli meg az embert, amikor azt mondják neki, hogy vége. Hanem az, amikor megérzi, amikor tudja nagyon is jól, hogy valami nincsen rendben, de kifogásokba burkolózva terel. Magának is, meg mindenki másnak. Próbál helyrehozni valamit, ő sem tudja tulajdonképpen, hogy mit, csak, hogy újra azt érezhesse, hogy minden olyan csodás, mint a kezdetek kezdetén. Lehet elkésett, lehet sosem lett volna olyan, mint amilyennek lennie kellett. Megöli a tudat, hogy minden elmúlik egyszer, megöli, mert nem akarja. Mégis várja, hogy bekövetkezzen, amit nagyon is jól sejtett, várja, mert tudja jól, hogy a bizonytalanságnál bármi jobb, még az is, amikor kimondják, hogy vége. Jobb, mert felszabadítja. És amikor megtörténik? Beleszakadhat a szíve, mert ő már tudta, de megkönnyebbül, mert már túl van rajta.

Nem figyelünk egymásra eléggé. Nem külön-külön kellene figyelni, hanem együtt és naprakészen, akármilyen fáradtak is vagyunk. Kíváncsinak kell lenni minden egyes új gondolatra, új vágyra, nem mondhatjuk azt, hogy jó, ezt most inkább kikerülöm, nem szeretnék vitát, inkább legyen béke. S egyszer csak arra ébredünk egy reggel, hogy valahol útközben elveszítettük a másikat, már tudjuk, mire gondol, merre jár, amikor nincs velünk. Míg, ha nem veszítjük el a kíváncsiságunkat, és tényleg végighallgatjuk, akármilyen fáradtak is vagyunk, hogy a másik mit gondol erről-arról, s kialakul az értelmes beszélgetés egymás között, a végén meg lehetne nyugodni, s tovább fogni a másik kezét, kiérdemelve az "örök" szerelmet és szeretetet.

Nem adhatod fel. Egyszerűen nincs a világon olyan, ami mentségül szolgálhatna. Igen, jönnek nehéz dolgok, aztán meg talán még nehezebbek. A végén a káosztól már semmit nem látsz. A hited rég a sarokba dobtad. És talán már azt érzed, hogy olyan erővel süllyedsz lefelé, amit senki nem képes megállítani. Vagy ami még rosszabb, talán közönyössé válsz. Pedig tudnod kell, hogy tartozol magadnak annyival, hogy: nem adhatod fel! Hidd el, hogy nem vagy egyedül. Bár még most nagyon távoli, de minden a helyére kerül. ( Forrás )

Újból könnyes búcsút vettünk egymástól, de ez már nem olyan volt, mint egy évvel korábban. Megnyugtató lenne arra fogni mindezt, hogy már kezdtünk hozzászokni a búcsúzkodáshoz, vagy hogy felnőttebbé váltunk időközben, de tudtam, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott köztünk.

Néha meg kell hozni azokat a döntéseket is, melyekről azt gondoltuk, hogy soha nem jön el az ideje. De egy reggel felébredsz, és látod, hogy ez nem a te utad. És ilyenkor lehet, hogy kiszakad a szíved, mert tudod, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen. De van, hogy csak ez az egyetlen út marad. Csak így lesz lehetőséged arra az életre, amire szántak. V annak emberek, akik csak átmeneti társak ebben az élet nevű dologban.  És bár azt hisszük, hogy mindig van legalább két választásunk. [ veled, vagy nélküled ] A végén belátjuk, hogy ez csak a látszat. Néha meg kell hajolni a sors előtt. Néha alázattal, de engedni kell. ( Forrás )

Nem könnyű a romokat átlépni. Mert olyan ez, mint mikor nagyon magasra mászol, és tudod, hogy csak most nem szabad lenézni, mert azonnal szédülni kezdesz. Pedig az odavezető utat is te tetted meg. Egyedül. Ha egy pillanatra is megfordulsz, azonnal visszaránt. Ruhádra tapad. Beléd kapaszkodik. Köréd szövi magát észrevétlen. Megmérgez. Visszafertőznek az akadályok. Hiszek a jelenben. De nem hiszem, hogy célok nélkül menne. Nem hiszem, hogy nem segít, ha a jövőbe nézünk. Ha álmodunk. Még ha butaság is, segít megtisztulni. Segít aprókat lépni, míg végül megy magától is. Nem kell kapaszkodni majd minden lélegzetnél. Csak egyszer kell erősnek lenni, mikor eldöntjük, hogy most akkor elindulunk. és átlépünk mindent, ami fájt. ( Forrás )