boldogtalan varázslat.

Amikor az ember úgy lesi-várja valakinek a jöttét, (...) és amikor a távollétében az ember nem tud másra gondolni, egyedül csak őrá, amikor semmi és senki nem fontos, csak ő, egyedül csak ő, és amikor az ember úgy érzi, most adni szeretne, mindent-mindent nekiadni, ráhalmozni - akkor szerelmes.

Vágytam én már sok mindenre. De rá kellett jönnöm, nincs annál erősebb vágy, mint amikor a másik közelségére vágyunk. Amikor úgy vágyunk a másik közelségére, hogy az nem lehet mellettünk, amikor vágyakozásunk kielégíthetetlen, vágyunk tárgya elérhetetlen. Ettől kezdve elindul az ördögi kör, a gyötrő láncreakció, amiből képtelenség kiszállni, hiszen az ösztön a mozgatórugója. Elindul a játék, az a kínzó játék, amit férfi és nő ösztönösen játszik egymással. A játék, amely során nem is a másik testét kívánod, hanem a lényét. Minden porcikáddal kívánod a látványát, ami talán messze van a tökéletestől, de számodra a mindent jelenti. Kívánod a hangját, aminek érzékelésére a körülötted zajló világban megáll az idő, és a te saját hangod is átváltozik. Idegen lesz, olyan, mintha nem is te volnál. Pedig ez a hang vagy csak te igazán. Mert minden, ami eddig volt, megszűnt létezni. Minden, ami eddig volt, a föld nyelte el. Minden, ami eddig szépnek tűnt, elveszítette szépségét. És értetlenül áll

Amikor valaki tényleg szeret téged, nem kell kimondania. Mindig megfogod tudni abból, ahogy bánik veled.

Nem csak azért vagy itt, hogy helyet foglalj, vagy hogy egy háttérszereplő legyél valaki életének a filmjében. Gondold végig: semmi nem lenne ugyanilyen, ha nem léteznél. Az összes hely, ahol voltál és az összes ember, akivel valaha beszéltél, más lenne nélküled. Mindannyian kapcsolódunk egymáshoz, és hatással vannak ránk a döntések és még mások létezése is.

Meg kell tanulnod, hogy van, amikor igenis egyedül maradsz, és senki sem fogja majd a kezed, nem mondják azt, hogy elég vagy, és az egyetlen dolog, amiből erőt meríthetsz, az saját magad. De tudod mit? Ez a legjobb dolog, ami történhet veled. Megedződsz, megerősödsz, és onnantól egy dolog biztos: nincs az a csapás, ami úgy össze tudna törni, hogy ne tudnál felállni. Tudod, miért? Mert magadból szerzed az erőt, és nem másból.

Én is szeretném. Mindennel együtt szeretném..az értelmetlen civakodásokat, a hosszú sétákat, az éjjeli telefonálgatásokat, a jó reggelt üzeneteket. Aranyos képeket szeretnék veled, fogni a kezed, vacsit csinálni neked, kicsimnek hívni. A viccelődéseket, a birkózásokat, a harcokat. Egyike szeretnék lenni azoknak az elválaszthatatlan pároknak, akiktől megkérdezik: " ti még mindig együtt vagytok? " Mindezt szeretném. Veled!

Minden élethelyzetre érvényes recept nincs. Nap mint nap előfordul, hogy mások kihoznak a sodrunkból, zavarba jövünk, csalódást okoznak vagy éppen örömet szereznek nekünk. Senki nem tud mindig minden helyzetet tökéletesen megoldani. 

Ma van a szülinapom-pom-pom! :)))

Mindig téged vártalak. És Te ugye érezted titkon, hogy felém jössz a messzeségből? 

Sok szerelme volt, mindegyikről azt hitte, hogy szereti, de mindig eljött az a pillanat, amikor a szerelem egyik percről a másikra elmúlt. Az összes dolog közül, amit ismert, a szerelem volt a legbonyolultabb. Most éppen egy nála idősebb fiúba volt szerelmes. (...) Újra hitt a szerelemben, az érzelmeire hagyatkozott, de annyi csalódás érte, hogy már semmiben sem volt biztos. Ennek ellenére még mindig ezt tartotta élete nagy kincsének.

Neked játék, neked szerelem, neked a fény és a végtelen. Nekem a hiány, nekem a küzdelem, nekem a bűn és a félelem.

Csak aludt mellettem, s én csak néztem. Azt kívántam, bárcsak hozzám bújna, és akkor kinyitotta a szemét, közelebb kúszott, és megölelt. Abban a percben voltam a legboldogabb. Mintha egy álmom teljesült volna, és aztán már én is aludtam.

Annyi mindent nem kérdeztem még meg tőle, és annyi mindenről nem beszélgettünk! Másfelől viszont úgy érzem, nagyon is jól ismerem, mindig ismertem, anélkül, hogy mindent részletesen elmesélt volna magáról.

Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban, és minden eltévesztett köszönésben, és minden összetépett levelemben, és egész elhibázott életemben.

Nincs rosszabb, mint úgy érezni, hogy senkit nem érdekel, hogy létezünk, hogy senki nem figyel arra, amit mondunk, és hogy a világ tökéletesen működik a mi zavaró jelenlétünk nélkül is.

A félelem, hogy nem szeretek, verseng a rettegéssel, hogy nem szeretnek viszont.

Elveszíteni őt kék volt, mint amit sosem ismertem. Hiányolni őt sötétszürke volt, teljesen magányos. Elfelejteni őt olyan volt, mint megpróbálni emlékezni valakire, akit sosem ismertél. De szeretni őt vörös volt.

Az úriemberek kézikönyvéből: a jó helyesírás vonzó!!!!

Attól féltem, hogyha túl közel engedem magam hozzá, akkor még közelebb akarnék lenni..

Minden ember hibázhat és hibázik is. De helyes-e az az út, amelyen a megkeseredettség miatt nem adunk új esélyt másoknak és a boldogságnak?! Mindig kell adnunk magunknak, másoknak és egymásnak egy újabb esélyt, mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el a perc, amikor már késő lesz, és csak annyit tudunk majd mondani, hogy sajnáljuk.

Szeretnék ragyogni, megint. Úgy, ahogy más ragyogtat, úgy, amire egyedül nem vagyok képes. Vágyom rá. Tényleg. Szeretni, ölelni, érezni, tudni, hogy szeret. Nagyon. Közben meg nem. Menekülnék, harcolnék ellene, kihagynám, átlépném, elengedném, mert félek, csak mindent elront. Közben meg tudom, hogy aki szeret, csak jót akar. Inkább többé tesz, erősebbé, színesebbé, boldogabbá, ragyogóbbá, és tudod mit? Legyőzhetetlenné.

Ne az egyetlen lány akarj lenni az életében, hanem az, aki számít. Akire gondol, akit szeret, akiért a világot is legyőzné. Az akarj lenni, akiért mindent feláldozna, akit értékel. Akit véd és támogat. Aki mellett lépked, akinek a kezét fogja, és soha nem hagyja magára, csak akkor, ha azt kéri. Az a lány akarj lenni, aki hagyja menni, ha menni akar. Mert akármennyire is fáj, fel tudod fogni, hogy vannak dolgok, amiket engedni kell. És egyébként is: aminek a tiédnek kell lennie, az bizony a tiéd is lesz, jöhet bárki a képbe, porszem lesz ahhoz, hogy a dolgokon változtasson. Mert bizony aminek meg kell történnie, az megtörténik. Amelyik csóknak el kell csattannia, az bizony el fog csattanni.

Rázendít egy koldus valami baromi szomorú dalra, Aminek a refrénjét fütyülöm haza fele tartva. Kicsit hamiskás a dallam, de nekem pont ettől tetszik, Visszagondolok, hogy milyen, mikor mellettem fekszik...

Most még nem érted, de majd mikor ott lesz, amikor ott áll majd előtted, vagy épp a karjaiban tart fogsz rájönni, hogy miért nem működött addig senki mással. Hogy miért nem csókolt meg, hogy miért nem akart téged, hogy miért nem adott esélyt, hogy miért nem szeretett. Abban a pillanatban világossá válik, és megérted, hogy csak azt kaphatod meg, ami a tiéd, de azt aztán 100%-osan odarakja eléd az Élet. Talán észre sem veszed, betoppan, és egyik pillanatról a másikra válik az életed részévé. Már nem is érted, hogy hogyan élhettél eddig nélküle. Csak azt tudod, semmit sem adnak könnyedén. Semmit. Egy ölelés, egy csók bárhonnan érkezhet, de érezni fogod, ha semmi közöd hozzá. Viszont abban a pillanatban, hogy ott lesz ő, tudni fogod, hogy belepasszol az életedbe. Tökéletesen és hibátlanul. Maradéktalanul és pont nem fogod bánni az időt, amíg nem volt. Sőt. Értékelni fogod, hogy most már van. 

Ez az egyetlen életed van. És ha egy utcahosszúságú 'miért nem tettem meg azt, amit szerettem volna' listával fognak eltemetni, az semmi mást nem jelent, mint hogy nem tetted meg azt, amit lehetett volna!'

Van, hogy csak egy pillanatot kapsz... Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.

A tökéletes férfiak (alfahímek) egész egyszerűen hidegen hagynak. Tudjátok, kikről beszélek? A nagy-vagány menőkről. A hófehér fogú, széles mosolyú szépfiúkról, akik mindig harsányan nevetnek, és akkora a szexuális önbizalmuk, mintha egy rakétát rejtegetnének Calvin Klein boxersportalsójukban. Nos, ez a típus engem sohasem érdekelt.

Érezni, törődni, szeretni, adni, elfogadni, nem elvárni, de tudni, hogy merre kell menned. Ez a legfontosabb. Összedőlhet a világ körülötted, magadra maradhatsz, kinevethetnek, ha a szívedben él valami, az ki fog hajtani, csak hittel kell táplálni. Mondogatni, hogy menni fog, mert ott van, és ami ott van, azt ki kell hoznod magadból. Kötelességed kihozni. Nincs olyan, hogy most akkor lusta vagyok, és az majd szépen ott marad. Hogy ma inkább elzárom magam, és nem szeretek. Majd holnap. Aztán holnap is találsz kifogást, és azt veszed észre, hogy már nincs is életed.

A legjobb dolgok maguktól jönnek. Erőlködés, játszmák, és buta hisztériák nélkül, tisztán, csak úgy belehuppannak az öledbe, amikor nem is számítasz rá.

Azt hittem, hogy minden célba csak egyetlenegy úton lehet eljutni az életben. De ha rálépünk egy útra, azzal még nem kell lemondanunk minden más útról. Rájöttem, hogy az számít, ami útközben történik, csak az számít. A botlások, a pofonok, a barátságok, az utazás számít, nem a cél. Azt hiszem, valahogy bíznunk kell abban, hogy a jövő olyan lesz, amilyennek szeretnénk.

Bár megmondhatnám nektek, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam! De játszanom kell a szerepemet. Méghozzá jól. Közben pedig lezárt szemhéjam mögött a könnyek egyenesen a lelkembe folynak. Vajon, ha megtelik, akkor megfulladok?

Hogyan szerethetünk valakit, a birtoklás vágya nélkül? Hogyan értékelhetjük igazán, ha nem félünk a veszteségtől? Hogyan élhetjük túl a veszteséget? Ha igazán szeretünk, fogjuk valaha is azt érezni, hogy ez biztosan örökre így marad? Aki nem veszített az alaptalanul bátor. Az nem is bátor, csak szerencsés. De szerencsének nevezzük-e azt, ha még bele sem kóstolt valaki a veszendőségbe? gipsz égbolt

Emlék. Van amire tudatosan emlékszel, a pillanatok, az együtt töltött percek. És vannak a tudatalattiak. Mikor ismerős zenét hallasz, vagy egy illat, egy név vagy egy hely eszedbe juttatja. Ez lehet bármi. Egy érzés, egy ölelés, egy közös elfelejtettnek hitt emlék.

Mindannyian úgy vágunk neki az életnek, hogy a fejünk tele van csodálatosabbnál csodálatosabb eszményekkel, aztán évekkel később már szerencsésnek érezzük magunkat, ha a nap végén még életben vagyunk.

Hiányzol. Hiányzik a hangod. A nevetésed. Az érzés ahogy átölelsz. Ahogy megcsókolsz. Hiányzol az életemből, hiába is próbálom elhitetni magammal hogy nem így van.

Megfogadtam, hogy többet nem menekülök. Ha jön, elengedem magam, és nem akarom irányítani. Elfogadom, és nem harcolok ellene. Nem akarom megmondani, hogy mi legyen. Egyszerűen csak hagyom, hogy sodorjon az ár és vigyen oda, ahova mennem kell.. Mert nyilván, kihagyhatod a szerelmet, mondhatod, hogy nincs rá szükséged, de akkor saját magadat köpöd szembe.. Hiszen szükségünk van rá. Igen. Másképp nem megy. Vagyis tudod mit? Megy. Megerősít, legyőzhetetlenné tesz - látszólag. De abban a pillanatban, hogy ő melletted van.. Na onnantól kezdve lesztek EGYÜTT igazán legyőzhetetlenek. Mert ennek ez a rendje.

Nem tudom, hogy képes leszek-e a megbocsátásokra, de úgy képzelem, ha kiterítem egy hatalmas lepedőre az egész eddigi életem, akkor képes leszek átlátni. képes leszek elszámolni. Elengedni. Feloldozni. Bocsánatot kérni, és bocsánatért esedezni. Lesznek olyan tévedéseim, melyekről tudom, hogy hiba, vagy bűn. Másokról csak szimplán a normák meg erkölcsök alapján fogom azt gondolni, hogy nem volt helyénvaló. De belül titkon egy hang továbbra is azt suttogja majd, hogy azért még mindig így tenném. Ezzel a hanggal nem könnyű együtt élni. De mégis úgy tervezem, hogy le kell vele számolni. Ha kell a két kezem közt fogom porrá őrölni. Kiiktatni örökre. Gipsz égbolt.

Sajnálom, hogy elvesztettem a fejem, mikor elmondtad, hogy Louis megkérte a kezed. Sajnálom, hogy nem vártam Rád eleget az Empire State Building tetején. Sajnálom, hogy tulajdonomként kezeltelek. Sajnálom, hogy nem vallottam be, hogy szeretlek, mikor már szerettelek. De leginkább azt sajnálom, hogy lemondtam kettőnkről, pedig Te sosem tetted.

A legszebb ruhadarab amit egy nő viselhet magán,az annak a férfinak az ölelése,aki szeret.

Szeretlek, gondoltam. De nem mondtam ki. Nem attól tartottam, hogy az arcomba nevet. Ehhez ő túl kedves. Sokkal komolyabb dologtól rettegtem - attól, hogy nem mondaná, hogy ő is.

Egy másodpercig azon tűnődtem, hogy ha megcsókolnám, az vajon megtörné-e a varázst, amely körülvesz bennünket? De már túl késő volt: amikor az ajka az ajkamhoz ért, tudtam, hogy ha száz évig élnék, akkor sem élhetnék át semmi ehhez foghatót.

A szeretet nem más, mint egy játék az elkerülhetetlen végzetünkkel, ahol az sem nyer, aki komolyan veszi, s az sem, aki dacol a sorsával. Kicsit olyan ez, mintha visszafele lépkedne az ember, mint egy visszaszámlálás nulláig. Hiába szeretünk kitartóan és önfeledten, ha a játék valakinél véget ér, kezdhetjük az egészet újra.

Amikor napok múlva is ugyanúgy érzed az illatát, és még mindig visszhangzanak a fejedben a mondatai, vissza tudod idézni, milyen amikor csókol, és hogy milyen jó azt érezni, amikor átölel, és úgy érzed, semmire nincs szükséged rajta kívül. Emlékszel a mosolyára, és arra, hogy a füledbe súgta halkan, hogy szeret. Amikor minden egyes búcsúzáskor úgy érzed, egy kis rész meghalt belőled, mintha kiszakították volna a szívedből. Amikor nem tudsz várni, hogy újra lásd, amikor pedig újra találkoztok, legszívesebben a nyakába ugranál, esetleg meg is teszed. Amikor egy életre elegendő sem lenne elég belőle, nem tudsz vele betelni, vele kelsz és fekszel, állandóan a fejedben jár. Nos, ez a szerelem.

Párban élni nehéz, mert elköteleződni, áldozatot hozni nehéz, de ha a megfelelő személyért teszed, akkor nem az. Ha ránézel a másikra és azt érzed, hogy senki másra nem vágysz, akkor nincsen ennél könnyebb dolog, de ha nem így érzel, akkor nem ő az igazi.

Nem számít, hogyan tervezed meg, ahogy az sem, hogyan képzeled el. Anélkül, hogy tudnál róla, az élet megtalálja számodra azt, amire mindig is vágytál.

Szereted őt, ugye? - Ez csak egy egyszerű pszichológia kérdés. Nem egy név, csak úgy, megemlítve. És mégis, valaki hirtelen eszedbe jutott...

És semmitől sem félt most úgy, bár semmi oka nem volt rá, mint hogy szerelmét elveszítse. De nem tudott nem hálás lenni a férfinak azért, ahogyan viselkedett vele, s nem tudta nem kimutatni, hogy milyen sokra tartja.

Tanulj meg vidáman várakozni. Egyél, igyál, élvezd a jelenedet, és ne rontsd el azzal, hogy türelmetlenül vársz valamit vagy valakit! Nem azért élsz, hogy túljuss valamin, hanem azért, hogy élj, és gyönyörködj a pillanatban. Lépj ki a mókuskerékből. Fújd ki magad... Minden vágyunk akkor szokott teljesülni, amikor már nem is vágyódunk olyan nagyon. Nem vetted észre? Amikor már nemigen kell - megkapjuk.

Egyetlen mosoly felcsigázhat annyira, hogy érezd, van értelme élni. Ezért érdemes élni. Az ölelésekért, a mosolyért, egy kedves szóért, egy homlok pusziért, bármiért, amiből érzed, nem vagy egyedül. Mert tudod néha kemény lesz. Nagyon kemény. Úgy érezheted, hogy kicsúszott a talaj a lábaid közül, te meg lepottyansz a hideg betonra, és jobb esetben nem törsz darabjaidra. De tudod vannak pillanatok, amikért tovább mész, mert tudod, a világ összedőlhet körülötted, ők akkor is téged fognak keresni a romok között, mert nem tudnak nélküled élni. És ez fordítva is igaz.

Csak egyetlen dologra tudtam gondolni: arra, hogyan ível felfelé a szád sarka, amikor elmosolyodsz. És az a hihetetlen érzésem támadt, hogy abban a pillanatban te is éppen rám gondolsz. Tudom, hogy ez különösen hangzik. Talán a színházra gondoltál, vagy a gazdasági válságra, vagy arra, hogy vegyél-e pár új függönyt. De ennek az őrült életképnek a kellős közepén hirtelen rájöttem, hogy ha van valakid, aki megért, aki vágyik rád, aki önmagad javított kiadását látja benned - ez a legcsodálatosabb ajándék. És még ha nem is vagyunk együtt, a puszta tudat, hogy számodra én vagyok az a valaki, az egész életet jelenti nekem.